Harmincöt évvel ezelőtt történhetett az eset, pontosan már nem emlékszem. Akkoriban egyik munkatársammal – mindketten géplakatosok voltunk egy rég megboldogult könnyűipari gyárban, boldogok az asszonyok között – gyakran töltöttük együtt a szabadidőt is. Remek hanglemezgyűjteménye volt, s időnként lemezeket cseréltünk, ha már eluntuk a sajátjaink hallgatását. Ez a csere azonban eléggé egyoldalú volt, ugyanis nekem még tizede annyi vinil korongom sem volt, mint a szóban forgó fiatalembernek. Aztán kiderült, hogy nemcsak zenét hallgat, hanem ő maga is zenél: zeneiskolába járt, klasszikus hegedűt tanult, de nem folytatta tanulmányait. Már nem emlékszem az okokra, hogy miért gondolom rá is ugyanaz a séma volt érvényes, mint sok már kortársára: a művészi, akárcsak a bölcsész karrier szinte elérhetetlenné vált a magunkfajta kisebbségiek számára. Nos, ismerősöm nemcsak otthonosan mozgott a zene világában, nemcsak széleskörű klasszikus zenei műveltséggel rendelkezett és nemcsak a progresszív rock műfajában volt járatos, szenvedélyes lemezgyűjtőként, hanem ő maga is muzsikált. Többször próbálkozott progresszív zenei együttes létrehozásával, hasonló érdeklődésű és zenei ízlésű tagokat toborozva zenekarába, ugyanakkor arra is kísérletet tett, hogy intézményi hátteret teremtsen a zenekarnak, ezáltal megteremtve a színpadi fellépések, fesztiválokon való szereplések lehetőségét. Az együttes össze is állt, s annak dacára, hogy bizonyos hangszereknél sűrűn cserélődtek a zenekari tagok, működött is – rendületlenül. Az intézményi hátteret a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ által működtetett Ifjúsági Klub biztosította és sorra rendre megadatott az országban szervezett – többnyire zárt közű, csupán a részt vevő zenekarok tagjai részvételével zajló, a széles közönséget kirekesztő – fesztiválokon való részvétel lehetősége is. Én nem tanultam muzsikálni, hangszeren játszani, a zenéhez csak a kínszenvedést jelentő általános iskolai kóruspróbák kapcsoltak, de matematikai kiszámíthatósága okán érdekelt a kotta. Ezt az érdeklődést használta ki ez az ismerősöm, hogy megtanítson blockflötén játszani kottából, a kottákat pedig a Boros Zoltán által szerkesztett Énekben hallottam című, régi magyar világi énekeket tartalmazó kötet szolgáltatta. Nem lett belőlem zenész, a tehetséget nem lehet szorgalommal helyettesíteni. De mivel gyakran lábatlankodtam az együttes körül, egy-egy kiszállásra is elkísértem őket, megtanították a keverőpult kezelését, eszembe vésték a fesztiválokon, koncerteken játszott számok felépítését, tudtam már melyik hangszeré vagy melyik énekhangé a főszerep egy-egy adott pillanatban, így a fül után dolgozó hangmérnökök munkáját segíthettem alkalomadtán.
Egy fesztiválon aztán összehozott a jó sors, a szerencse Ferencz Zsuzsanna rádiós újságíróval. Megismerkedtünk, megismerkedett a fiúkkal is és egyszer azzal hívott, hogy megbeszélte a rádióban – akkor valóban csak A rádió volt, ugyanis a területi rádióstúdiók működését bő három éve, 1985. januárjában megszüntették, egyedül a bukaresti adó sugárzott magyarul –, tehát megbeszélte a rádióban, hogy utazzanak le a fiúk Bukarestbe egy rádiófelvétel erejéig. A televízió magyar adásának megszűnte után a rendszerváltásig talán ez volt az utolsó magyar nyelvű könnyűzenei felvétel egy bukaresti stúdióban. Boros Zoltán vezette a felvételeket, Ferencz Zsuzsanna és Mag Péter beszélgetett a fiúkkal, jómagam eseménybeszámolót és jegyzetet olvastam fel – azaz több műsorszám is készült akkor, felejthetetlen élményt nyújtva, legalábbis számunkra.
Hogy miért jutott eszembe ez a harmincöt éves történet? Mert vasárnap ünnepelte fennállásának harmincöt éves évfordulóját a szóban forgó zenekar. Megmaradt mindvégig önmagának, megtartotta saját és sajátos hangvételét – s tette ezt mindannak dacára, hogy gyakorlatilag megszűnt az egységes hazai könnyűzenei tér, ritkán tudnak az egymástól távolabb eső városok, tájegységek zenerajongói egymás zenekarairól, fellépéseiről. Hacsak a magyarországi televíziók ingerküszöbét el nem éri egy-egy banda, megadva számára az ismertté válás lehetőségét. A tévé magyar adása által a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején betöltött népszerűsítő szerepet nem vette át semmi és senki. Talán jó volna újból hazai magyar slágerlistát készíteni valamennyi hazai magyarul sugárzó rádió és televízió részvételével, s akkor kitermelhetnénk a magunk sztárjait is. S akkor talán még ismertebb lenne Nagy Tivadar és az általa vezetett ROLE együttes. Mert vele, velük esett meg a 35 évvel ezelőtti történet.