A szókapcsolat nem az én leleményem. A jeles irodalomtudós, Umberto Eco alkotta meg, de bennem az egyetemes emberi jogokra alapozott nyugati demokrácia működésmódjait közvetlenül is asszociálja.
Törökország az örmény holokausztot máig nem hajlandó megtörténtnek tekinteni, bár nincs tárgyilagos nyugateurópai szakértő, aki maga is ne tekintené annak. Kendőzetlen szókimondással: népirtásnak. Ennek ellenére az emberi jogok védelmére felesküdött Észak-atlanti Katonai Szövetség csuklás nélkül tagjai közé fogadta Törökországot. Sőt, masszív amerikai támogatással a NATO második legjelentősebb katonai hatalmává fegyverezte. Miközben maga is háborúk hosszú sorát folytatta – az emberi jogok nevében – Afrika és Ázsia számos országa ellen. Törökország ugyanis, bár az örmények elleni népirtást máig nem hajlandó elismerni, úgymond megjavult.
Arról, hogy a NATO katonai érdekeinek szempontjából Oroszország, Izrael és az arab államok közt alapvető amerikai érdekeket kell képviselnie, szó sem esett. Csakhogy az oroszok ellen felfegyverzett Afganisztánhoz hasonlóan számos szempontból Törökország is függetlenítette magát. Egy elszabadult hajóágyúhoz hasonlatosan maga is ellenőrizhetetlenné vált. De Törökországot sajnos már nem lehet lerohanni, mint Afganisztánt (Afganisztánt is merőben fölösleges volt), hiszen az emberi jogok védelmét garantáló NATO keretében Amerika legfontosabb szövetségese.
Az már egy másik kérdés, hogy Törökország az örményellenes népirtást újabban a négy országban szétszórt, de Törökországban a legnépesebb kurd „nemzeti” közösség ellen gyakorolja. A szó szoros értelmében. A kurd nyelv használata tilos, következésként kurd iskolák sem lehetségesek. Államuk bár a párizsi békeszerződések garantálták hozzá a jogot végül még sem lehetett, a környező államok, főként Törökország akadályozta meg. S azok ellen, akik lázonganának, azaz legalább autonómiára támasztanénak igényt terroristáknak kijáró kegyetlenséggel járnak el. Sőt, mi több, a Nyugati szövetségesekkel is sorra elfogadtatták, hogy ha a kurdok – leggyakrabban merő önvédelemből – maguk is erőszakhoz folyamodnak, maguk is terroristáknak minősítsék őket. Az illegálissá nyilvánított PKK (a Kurdisztáni Munkáspárt) török terror elől elmenekült tagjai már csak a semleges államokban, főként Svédországban és Finnországban juthatnak menedékjoghoz. A NATO tagállamai a „terroristának” minősített kurdokat kénytelenek kiszolgáltatni Törökországnak, ahol a török hatalom kénye-kedve szerint bánhat el velük. (Természetesen „jogállami” keretek között…)
A döbbenetes nem csak az, hogy az emberi jogok élharcosai, a NATO tagállamok is „kesztyűs kézzel” bánnak török szövetségeseikkel, de még a kisebbségi jogok (azaz a határon túli magyar kisebbségek jogai) legfőbb védelmezőjének számító Magyarország is kordiális kapcsolatokat tart fenn török szövetségesével. (Hiába, a kurd kisebbségen esett sérelmek eltörpülnek azok mellett az előnyök mellett, melyekkel a törökökkel való nemzetközi együttműködés járhat. A nyugat által szisztematikusan és Magyarország ellen is gyakorolt kettős mérce, hellyel-közzel Magyarországnak is jól jön. Ezt hívják reálpolitikának.)
Törökország azonban nem csak odahaza sértegeti meg az emberi jogokat, de arra is igényt formál magának, hogy a kurdokat más országokban is móresre tanítsa. Így például Szíria Ildib tartományában, melyet – akár csak az oroszok Ukrajnát – szabályszerűen uralma alá hajtotta. Nemzetközi tiltakozásról, kurdoknak irányzott fegyverszállításokról és pénzbeli segélyekről azonban ez esetben már szó sem lehetett… Egy idegen állam elleni török agresszió (azaz a szentnek tekintett államhatárok megsértése) egy, a nyugati szövetségi rendszerbe tartozó állam részéről természetesen legitim.
Ahogyan Törökország (mit ad Isten Magyarország is) megvétózni szándékozik Svédország és Finnország NATO-ba való felvételét. A feltétel – legalább is Törökország részéről – a terroristának tekintett kurdok Törökországnak való kiszolgáltatása.
Előbb-utóbb persze a törököknek is engedniük kell, feltehetően garantálni fogják, hogy ezeket a „terroristákat” nem fogják halálra ítélni (az „ellenfél” lemészárlása csupán közvetlen terrorista támadás esetén lehetséges). A demokratikus Törökországban a halálos ítélet természetesen ismeretlen, a „terroristákat” legfeljebb korrekt jogállami büntetőeljárás nyomán lehet életfogytiglanra ítélni. Hogy a börtönviszonyokat senki nem fogja vaskövetkezetességgel nyomon követni – ahogyan a nemzetközi szervezetek Magyarországon vagy akár minálunk is tehetik –, bárki kockázat nélkül tűzbe teheti a kezét. Nem fogja megégetni.
Nos, egyebek közt ez az a szép új világ, melynek védelmében Európa maholnap a középkorba tornássza vissza magát.
Ott is van a helyünk…