Tele van a közélet, s így a sajtó is áldozatokkal. Én a kor, az olvasatlanság áldozata vagyok – panaszkodik az alanyi költő. Én pedig a szellemi vakságé – így a festő, aki dehogy is okolná saját képtelenségét. Én a hazai tanügyi rendszeré, így a tanár, én a tanáraim pszicho-pedagógiai érzéketlenségéé. A politikus pedig a választók hálátlanságát emlegeti. A sajtó pedig úgy véli, az áldozatok felkarolása nemes cél, amiről írni, beszélni kell.
Az áldozatiság hovatovább népbetegséggé válik, egyszerre személyiségjegy és kulturális jelenség. „Egy megosztott társadalomban áldozatnak lenni dicsőség, amely erőt ad” – írja Mark MacNamara Rahav Gabay izraeli pszichológussal készített interjújának bevezetőjében.
Az áldozatiság egyre súlyosabb méreteket ölt a fejlett világban.
Robert Horwitz kommunikációs professzor szerint a hatvanas évek baloldali szellemiségéből kinőtt áldozatiság az egyik legnépszerűbb identitás Amerikában. Az amerikaiak 65 százaléka vesztesnek, a rendszer áldozatának érzi magát.
Manapság minden jelentősebb társadalmi csoport hátrányos megkülönböztetés áldozatának tekinti magát. Nemcsak az etnikai, szexuális, politikai és vallási kisebbségek, hanem a kétkezi dolgozók fehér alsó középosztálya, sőt az elit családok egyetemre járó nebáncsvirágai is. Mindenki áldozat akar lenni, hiszen ez legitimálja az adott csoport és egyén politikai törekvéseit.
A sérelmek hangsúlyozása a politikai előnyök mellett morális és pszichológiai előnyökkel is jár. Sokkal könnyebb feloldozást nyerni vélt, vagy valós bűneink alól, ha magunkat is áldozatnak állítjuk be. Ez magyarázza, hogy még a privilegizált társadalmi helyzetű csoportok tagjai is üldözöttnek tekintik magukat.
Az együttérzés képessége szinte minden világnézet, vallás és filozófia szerint az emberi természet alapvető jellemzője, sőt, már a gerinces állatoknál is megfigyelhető. A szenvedők iránti együttérzés evolúciós előnyökkel jár: segítségre ösztönöz, ami elősegíti a fajfenntartást. Ez viszont egyúttal az áldozatisággal való visszaélésre ösztönöz. Ha sikerül megnyerni mások együttérzését, akkor számíthatunk a támogatásukra.
A magukat áldozatnak tekintők szüntelenül igénylik a környezetüktől, hogy annak is ismerje el őket. Jellemzően saját morális felsőbbrendűségük igazolására használják az áldozati státuszt, ami rendszerint alacsony empatikus hajlammal jár, vagyis mások szenvedésével nem törődnek, saját sérelmeiket azonban újra és újra előveszik, hogy ismét rágódjanak rajtuk kicsit.
Ez tapasztalható az erdélyi magyar közösségen belül is. Miközben egy évszázada már – többnyire okkal – a többségi nemzet áldozatainak tekintjük magunkat, társadalmi érzékenységünk megkopik, a kisebbség kisebbségei iránti empátiánk csökken. Az önsajnálatra pazarolt energiánk pedig tervező- és cselekvőképességünk kárára van.
Ideje lenne hát felnőni. Kinőni áldozatiságunk jelmezét, akkor is, ha világszerte divat azt hordani.