Tizenhárom évvel ezelőtt szervezték meg az első művésztábort a Gyimesekben, a Borospataki Skanzenben. A világjárvány ideje alatt egy évben szünetelt a rendezvény, így tizenkét alkalommal gyűlt össze évente mintegy húsz művész: grafikusok, festők szobrászok és fotográfusok, hogy bő hétig alkosson a sajátos hangulatú Gyimesekben. Hangulatát a táj, az ember és a kultúra – no meg annak minden megnyilvánulása, a tárgyi és a szellemi népművészettől a hitélet gyakorlásáig – együttesen adja. Erre a hangulatra kezdte építeni vállalkozását Borospatakán a csíkszeredai Szász házaspár: megvásárolt egy területet, amelyen egy öreg ház és egy csűr állt, rendre felvásárolt tizennégy, pusztulásra ítélt házat, szakszerűen lebontották és újraépítették azokat a telken, megtartva eredeti formájukat, hagyományos bútorokkal rendezték be – de közben biztosították bennük a mai vendéglátási követelményeknek megfelelő kényelmet is. Ma már egy kisebb falunak is beillene a skanzen, szálláshelyként és rendezvényhelyszínként egyaránt kedveltté vált nemcsak a környéken, hanem messze földön. Sikerük titka pedig abban rejlik, hogy nem csupán szállást, rendezvényhelyszínt biztosítanak a vendégeknek, hanem ízelítőt adnak számukra a korábban vázolt gyimesi hangulatból is.
A népművészet jelen van a skanzenben a néprajzi kiállítás meg a számos népzenei, néptáncos rendezvény révén, a tulajdonosok azonban úgy gondolták, hogy a képzőművészetek felé is nyitnak, ugyanis a már említett gyimesi hangulat a festőket, szobrászokat is megihleti.
Korábban a Gyimesekben élt és alkotott Antal Imre képzőművész. Bár nem volt a szó szoros értelmében a tábor lakója, mégis állandó résztvevője volt, fel-feljárogatott Borospatakra, tartotta a kapcsolatot régi és új művészbarátaival. Antal Imre képein a gyimesi hangulat jelen volt, mintegy bizonyítva, hogy ez a rendkívüli szépségű táj, annak embere és kultúrája kiapadhatatlan ihletforrás lehet a képzőművészek számára. Ez vezérelte a Szász házaspárt is elhatározásában, hogy hozza létre a tábort, s ez vezérelte Gaál András, Márton Árpád képzőművészeket, a szárhegyi művésztelep alapítóit és nagyszebeni művésztársukat, Orth Istvánt, hogy meghívják a szárhegyi táborokban többször megfordult idősebb és fiatalabb képzőművészeket, akik új környezetben akarták éltetni Szárhegy Nagybányáról átmentett szellemiségét.
Tegnap zárult az idei borospataki művésztábor. Ott voltak az alapítók közül Márton Árpád – aki a maga 82 évével a tábor doyenje lett – és az öt évvel fiatalabb Orth István, ott voltak még páran az ő generációjukból, akik korukat meghazudtoló lendülettel dolgoznak, alkotnak. És voltak mellettük a fiatalabbak, akik már kiteljesedett életművel rendelkeznek, no meg jelen voltak az nagyon fiatal, de ígéretes tehetségek is. Róluk mondta Orth István, hogy többük esetében a megelőlegezett bizalom, s a tehetség kiteljesedésének az ígérete a fontos, hisz enélkül nem tudnak kiforrott alkotóvá válni. A tábor fennállásának tizenhárom éve alatt mindig figyeltek arra, hogy minden korosztály képviselve legyen, ugyanis ez biztosíthatja a folytonosságot, a szellemiség továbbadását, éltetését.
A környéken több alkotótábor működik, különböző kulturális intézmények, önkormányzatok, civil szervezetek szervezésében, de alig pár van – egy kézen megszámolható –, amelyik magánkezdeményezésre jött létre és magánszemély tartja fenn, élteti. Örömteli dolog, hogy létezik még magánmecenatúra, biztosítva a művészeknek az alkotás feltételeit. Sajnos, egyre kevesebb emberről hallunk, aki önként támogatja anyagiakkal az alkotó munkát, aki műtárgyat vásárol, aki áldoz a művészetekre. De míg léteznek olyan helyek, mint a borospataki skanzen, ahová szívesen járnak, évente, visszatérő vendégként művészeti életünk jelesei, nincs veszve semmi. Megvan a remény, hogy talán mások is kedvet kapnak arra, hogy hasonló alkotótábort létesítsenek, finanszírozzanak. Az ezelőtt tizenhárom évvel megszervezett tábor bebizonyította életképességét a Gyimesekben, a Borospataki Skanzenben.