Szemünk láttára, ujjunk tapintására soványodik egyre a pénztárcánk, dagad a villany- és gázszámlánk, s ezt a tényt mind gyakrabban kötjük össze a most zajló háborúval. Van benne valami, hiszen tudjuk, Putyin, gázcsap, szankciók és ellenszankciók, „mi fizetjük meg az árát”, a nyugat és Amerika, és így tovább, sorolhatnám a politikus szájakból és a médiából ömlő úgynevezett magyarázatokat. Eközben bárki kedve szerint keverheti bele ebbe a nagy oksági masszába saját véleményét, felületes ismereteit, rögeszméit vagy a maga által istenített politikai személy kommunikációs panelljeit, ki-ki világnézetének és politikai pártállásának megfelelően haragszik vagy az agresszorra, vagy a hazáját védőjére. Mindenkinek megvan a maga fája, mely eltakarja a nagy erdőt, mit úgy neveznek: valóság. De nevezhetnénk történelemnek is.
Mostani valóságunkat, például az említett ukrajnai háborút vagy egyéb rettenteket saját bőrünkön érzékeljük, mindez azonban csak nagysokára válik történelemmé. A mai valóságot, a mai társadalmi feszültségeket, a mai váratlan fordulatokat általában ötven-száz évvel később látja világosabban, tudja pontosabban értelmezni a majdani ember. Akkor már, úgymond, történelemként tekint vissza unokánk, dédunokánk arra, hogy a 21. század első három évtizedében melyek voltak a valódi és a kitalált szereplők, létezett-e valóban valamiféle világszintű háttérhatalom, az a Brüsszel nevű démon valóban olyan rondán viselkedett-e, s hogy végül is hová kerül a történelem széles palettáján Putyin, Biden, Sztálin, Hruscsov, Zelenszkij, a koronavírus, a gendernek nevezett zöld szörnyeteg, s hogy az orosz és az ukrán katona közül melyik volt a hősiesebb vagy a bestiálisabb.
Tehát akkor majd világosabban látnánk mindezt, ha addig élnénk. Valóban? Akkor világosabban látnánk mindezt? Ismerjük, ugye, a közhelyet, miszerint a történelmet a győztesek írják. De ki lehet győztes, és mit is győz le az a jövendőbeli politikai erő, amelynek követői ötven-száz év múlva tiszta képet vélnek látni az ő múltjukról, vagyis a mi jelenünkről. Ha jól tudom, ezt hívják emlékezetpolitikának. Magyarul: a politika dönti el, hogy mire, hogyan emlékezünk. Tehát az, amit ötven vagy száz év múlva látni fognak, csak viszonylagos értelemben lesz hiteles kép. Hiszen akkor vélhetően a maiaktól eltérő frontvonalak mentén folyik majd a politikai küzdelem itt Kelet-Közép-Európában, talán nem a liberálisok és konzervatívok kelnek birokra, és nem is fogják érteni, hogy nagyapáik, dédszüleik idejében valóban szembeállították egymással a nemzettudatot és a kozmopolitiságot, a lokalizmust és a globalizmust, mintha a tejbegríz a tej vagy a gríz együttes jelenléte nélkül fogyasztható lenne. Jövendő utódaink majd ott a 22. század küszöbén már talán az űrkutatás hívei és a kizárólag földi életetre fókuszálók, esetleg a rövid- és távollátók, a húsételeket és a zöldséget fogyasztók élet-halálharcát figyelik majd, vélhetően az A és B vércsoportúak kelnek birokra a szavazatokért. S kérdés az is, hogy a jövő politikai narratívájában mennyi lesz a dokumentált valóság, és mennyi lesz a valósággá varázsolt irodalom, vagyis a mítosz.
Hacsak nem köszönt be szép fokozatosan az algoritmusok uralma, amikor az emberiség már a sokkal tökéletesebb mesterséges intelligenciájára bízza, kik a legalkalmasabbak a lokális közösségek vagy a globális, nagy földi nemzet vezetésére. Ez esetben sorsunk, pénzünk, jókedvünk nem holmi emberi szeszélyeknek, elszabott emberi gazdaságpolitikának, ravaszul összekovácsolt kommunikációs paneleknek lesz martaléka. Az algoritmusok egyszer talán tévedhetetlenül kikalkulálják a tutit. A történelem pedig, mint olyan, szoftverjátékok szintjére törpül, letölthetőek lesznek a play áruházból a Harc Odesszáért vagy a Garázdálkodj okosan címűek.
Nem tudhatjuk, hogy száz év múlva mi lesz, de azt sem, hogy addig mi lesz. Hisz arról sincs fogalmunk, hogy a jövő hónapban mi lesz. S mivel a jelen híreit is kavargatják, hamisítgatják, szépítik vagy csúnyítják, a háborús lövéseket is olykor optikai vagy akusztikus csalódássá módosítja a fotoshop vagy a youtube, nekünk pedig lövésünk sincs, hogy egyáltalán most mi van. Arra persze kíváncsiak lennénk, hogy ötven-száz év múlva lesz-e nyoma a 2022-es évünk mindennapi araszolgátásainak, nagyot durranó politikai szólamainak és az egyelőre történelmi helyét még nem találó orosz-ukrán háborúnak. S kérdés, hogy mostani villanyszámlánk számít-e majd „történelmi kordokumentumnak”.
Amit biztosan tudunk itt és most, hogy ujjunk tapintására soványodik egyre a pénztárcánk, dagad a villany- és gázszámlánk, és nem csak az erdőt nem látjuk, de azt a fát sem, mellyel rosszkedvünk telén begyújthatnánk a kályhába.