Gorbacsov haláláról megemlékezett az egész világ. És talán újból nyilvánvalóvá vált, hogy a személyiségeknek meg van a maguk szerepe a történelemben. Ha a Szovjetunió Kommunista Pártjának akkori, legfiatalabb főtitkára peresztrojka néven nem hirdeti meg a reformokat és glasznoszty címkével az átláthatóságot, a nyilvánosságot, akkor a huszadik század végére aligha omlik össze a kommunizmus és bomlik fel a keleti nagyhatalom. Gorbacsov és a mögötte álló reformkommunista csoport akaratán kívül viszont azt is megmutatta, hogy a szocialista rendszert és a szocialista világrendszert nem lehet megreformálni: hogyha kihúznak belőle egy téglát, akkor meginog majd összedől az egész építmény.
Gorbacsovnak azonban volt még egy kezdeményezése, amely néhány esztendő alatt hamvába hullott. A szesztilalom, vagy legalábbis a nyakra-főre való vodkaivás és a gyakori lerészegedés visszaszorítása. Nem ő volt az első, aki megpróbálkozott ezzel, de mintahogyan ez nem sikerült az orosz cároknak, úgy neki is fel kellett adnia.
Csíkszereda Novgorod testvérvárosa volt és úgy hozta a tervezés, hogy 1987-ben egy román újságíró kollégával együtt engem is elküldtek kétszemélyes sajtóküldöttségként Moszkvába, Novgorodba és több, kisebb-nagyobb szovjet városba. És szesztilalom ide vagy oda, de ajándékként vittünk jónéhány üveg konyakot. A különböző, az akkori romániai élelmiszerhiányhoz képest ugyancsak gazdag ebédeken és vacsorákon sehol nem szolgáltak fel alkoholt, de vendéglátóink, a színfalak mögött alig várták, hogy megkóstolhassák a román vagy az akkor kapható albán konyakot. Nem volt ez másképpen a különböző tartományi és helyi vezetőségi vagy gyárlátogatásokon sem. Amikor lezajlott a megbeszélések hivatalos része, amelyeken én mindig elmondtam, hogy romániai magyar vagyok, ők pedig ezt mindig a Tungsram, az Ikarusz, Puskás szavakkal viszonozták a román kolléga nagy fejcsóválására, nos utána ránk kacsintottak és kihúzták a fiókból a vodkát meg a nagy üveg vizesuborkát.
De nem ez volt az egyetlen jele annak, hogy a szovjet társadalom meglehetősen össze-vissza állapotba került. Miközben a sajtós kollégák lelkesedtek a nyilvánosságért és elmondták, hogy mi mindent megírhatnak, ami még néhány esztendővel ezelőtt tabu volt, addig a szálloda minden folyosóján ott ült a biztonsági személyzet, ha pedig Novgorodban este kedvem támadt egyedül csavarogni, akkor jól látszott, hogy tisztes távolból ugyan, de követnek.
Persze, nem ez volt az egyetlen ellentmondás. Miközben erdők mélyén jól elrejtett gyárakban már robotok dolgoztak, az igazgatói irodába vezető lépcsőkre olajfestékkel festették fel a szőnyegmintákat. A templomok jelentős része még mindig be volt zárva, vagy éppen múzeummá átalakítva, ahol az egykori partizán, Ivan Ivanovics emlékét őrizték, addig Dosztojevszkij vagy Tolsztoj hagyatékának az ápolása újból előtérbe került és a színházakba, a balettkarokba visszatért az élet. A Lenin-kultusz mit sem csillapodott, bármiféle látogatás után vagy róla szóló könyvet, grafikát, olykor meg egyenesen fa-intarziás portrét adtak ajándékba, amelyeket én rendszeresen ottfelejtettem a szállodai szobákban, de amikor Moszkvába kiértünk a repülőtérre, hogy induljunk haza, akkor külön csomagként az egészet a kezembe nyomták.
Bizony, Gorbacsov felülről próbálta átalakítani azt a társadalmat, amelynek meg van a maga belső élete és ezért is törött bele a bicskája. De nélküle a világ jónéhány esztendőn és évtizeden át nem lélegezhetett volna fel és nem várhatta volna a.jobbat, az emberit. Hogy mi lesz ezután? Ez már egy másik fejezet, amelyet Putyinék nélküle írnak.