„Az újítást, még ha jó és szükséges is, sokan ellenzik. De újítás nélkül nem lehet építkezni.” Az idézet az 1831. augusztus 23-án elhunyt Kazinczy Ferenctől származik, aki nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta a reformkor előtti évtizedekben.
Érsemjénben született 1759. október 17-én egy művelt, könyvet, zenét és képzőművészetet kedvelő, jómódú középnemesi családban. Írói hajlamai már kisgyermekként megmutatkoztak, ötéves korában írta első levelét a szüleinek. Évekkel később a nyelvújítás korának vezéralakja lett. Ennek a kornak a kezdetét az 1772-es évszámmal jelölik, a felvilágosodás magyarországi megindulásának határvonalával megegyezően. Akkoriban felismerték, hogy a szellemi élet csak akkor lendülhet fel, ha művelése anyanyelven történik, a korabeli magyar nyelv azonban nem volt elég árnyalt ahhoz, hogy a hivatalos latin vagy a mellette használatos német helyébe léphessen.
Valószínűleg már sejthető, hogy ma nemcsak Kazinczyról, hanem a nyelvújításról is szó lesz, és mivel ezt az időszakot nem lehet belesűríteni három-négy percbe, jövő héten még mélyebbre fogok ásni.
Megemlíteném Bessenyei Györgyöt, aki a felvilágosodás hajnalán több írásában sürgette az anyanyelven való művelődés lehetőségének megteremtését. 1778-ban, a Magyarság című cikkében például ezt írta: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Emellett az sem volt mellékes, hogy a 18. század értelmisége eltöprengett Herder jóslatán, miszerint száz év múlva el fog tűnni a magyar nyelv, s vele együtt a magyarság.
Szépírók, költők és tudós szakírók csatlakoztak a nyelvújítókhoz, megindult a magyar nyelvű hírlapirodalom, folyóiratok jelentek meg, 1830-ban pedig megalakult a Magyar Tudós Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia elődje.
A nyelvész, színikritikus, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Dömötör Adrienne ezt írta erről a korról: „[…] kettévált a mindezidáig szorosan együvé tartozó literátori tevékenység: elkülönült a korábban szorosan együtt járó irodalmi és nyelvészeti ténykedés, szétvált a nyelvművész és a nyelvész fogalma. Ezzel párhuzamban a nyelvészet most már nemcsak a nyelv szépirodalmi és szakírói használatára lett kíváncsi, hanem a beszélő közösség nyelviségére is. Az anyanyelv pedig ekkortól a nyelvközösség nemzeti létének bizonyságául is szolgált.” Természetesen mint bármilyen korban, a nyelvújítás korában is voltak ellenzők: az egyik táborba tartoztak a neológusok, azaz az újítás hívei, a másikba pedig az ortológusok, vagyis olyan személyek, akik fenntartásokkal viseltettek az újításokkal szemben.