Noha a nemrég lezárult Kolozsvári Magyar Napokkal kapcsolatban a közösségi oldalakon megjelent fotókleginkább a nagy tömegeket megmozgató koncertekreutalnak, el kell mondanom, hogy az alaposan átgondolt, kisebb rendezvények láncolatának legalább olyan szerepe volt a sikerben, mint a zenés nagytestvéreknek. Újságíróként számomra a legnagyobb szakmai élményt Kiss Ágnes társadalomkutatónak az idén a Kriterionnál megjelent Finomhangolás című könyve jelentette, amelynek a teljes címe így hangzik: Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúrarendszerekben. Romániai példák, 1949-1989.
És hogy miért jelentett újdonságot? Mindenekelőtt, mert a szakmában hosszú éveken és évtizedeken át szálldogáló mendemondákon túl, valóban tudományos eszközökkel méri fel, hogy mit jelentett, hogyan működött, milyen elveken alapult az az intézményrendszer, amely az államszocializmus védelmében igyekezett kizárni a nyilvánosságból minden olyan eszmét, gondolatot, meglátást, akár könyvekben vagy újságokban megjelenő, rádióban elhangzó szavakra, képzőművészeti alkotásokra, zeneművekre, színházi előadásokra, televíziós felvételekre, fényképekre lebontva, amelyek akár a legkisebb mértékben is sérthették volna a központosított, és akaratát az élet minden területére kiterjesztő hatalmat.
Ahhoz, hogy ide eljusson, a szerző könyvének első harmadában, sok-sok forrásmunka alapján, jól áttekinthető rendszerbe helyez a cenzúrával kapcsolatos majd minden fogalmat, eljutva az öncenzúráig, a sorok közötti olvasásig, a különböző irodalmi stílusfordulatok használatáig és csak ezután tér rá a hazai majd a romániai kisebbségi példákra, és azokra a közvetlen, úgymond informális kapcsolatokra, amelyek lehetővé tették, hogy különbséget lehessen tenni a jó és a rossz cenzor, vagy az újságok és könyvkiadók esetében a bátor és a megalkuvó főszerkesztők között.
Romániában, jó ideig, a cenzúra külön főigazgatóságként működött, majd a nyugati államok és emberjogi szervezetek nyomására látszólag lemondtak róla, ám szerepét átvette a kommunista párt központi és megyékre is lebontott intézményrendszere, a maga aktívistáival és alkalmazottaival, így még azokba a rétegekbe is be tudott hatolni, amelyek addig érintetlenek maradtak.
Kiss Ágnes úgy találja, hogy a cenzúra legfontosabb eszközének a homályosság bizonyult, művelőinek soha nem írták körül pontosan a határokat, hogy meddig mehetnek el a tiltásokkal és meddig nem, ez a bizonytalansági érzés azonban fokozta a hatékonyságot.
Cenzúra, persze, ma is van. Egyrészt jól észrevehetően, az egyén védelme érdekében, hiszen a filmek korhatáros megjelölése, a szeszes italok televíziós reklámjainak adott időszakokra való korlátozása, az alkotmányos szabadságjogok és alapelvek megsértésére buzdító könyvek kiadásának a tiltása voltaképpen cenzúrát jelent. Kevésbé észrevehetően működik, de az államhatalom, vagy bizonyos gazdasági körök fenntartása érdekében létezik pénzügyi cenzúra, amely gazdasági eszközökkel szervez média monopóliumokat, befolyásolja a reklámpiacokhoz való hozzáférés esélyegyenlőségét és nyugodtan lehet cenzúrának nevezni azt a szándékot is, amikor egy színházat a lakosság adójából működtető város polgármestere meg akarja szabni a műsorpolitikát is.
Kiss Ágnes finomhangolása nem csak a közelmúltat kutatja, hanem hozzásegít ahhoz is, hogy figyeljük a jelent, amelyben élünk. A közösségi média hír- és álhír áradatában is.