Nem jó dolog az emlékezet. Képtelen vagyok kiűzni a fejemből a legnagyobb modern magyar költő, József Attila sorait (ámbár ezeket már a jobb középiskolákból is magunkkal hozhattuk): „Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, / s mint fészket ütik le a kis falut.”
Hogy ma már nem csupán tőkés birodalmakról van szó, hanem nyíltan vagy burkoltan mind kommunistább „világállamokról”, nincs túl nagy jelentősége. A képlékeny fogalmi meghatározásokon túlmenően egyetlen bizonyosság kerget a rettenetbe, s az a „csattogó fogak”. Melyek még nem is mindig harapnak. De szünetlenül gyakorolják. Mármint a csattogtatást.
A Neue Zürcher Zeitungban olvasom (szinte már véletlenül, hiszen máshol is tehetném: tele vele a világsajtó), hogy Kína és Oroszország mind szorosabbra fűzi viszonyát. Vosztok 2022 néven augusztus 28. és szeptember 5. között hadgyakorlatokat fognak tartani. S velük tart India, Mongólia, Üzbegisztán és sokan mások, akiket egyelőre nem is nevesítenek. S közben módszeresen felfegyverzik dél-amerikai szövetségeseiket is. (Brazíliát et comp.)
Igaz, mindennek az amerikaiak diplomáciai hadgyakorlatai ágyaztak meg. Pelosi asszony tajvani és dél-koreai látogatásai, melyeket – a kínai felháborodások nyomán – amerikai szenátorok tajvani látogatásai is követtek. ((Csakazért is!”)
Közben az akkor még félfasiszta Szerbiáról leszakított – nem kevésbé félfasiszta – Koszovó és a közben némileg humanizálódott Szerbia körüli újabb konfliktusok meg a bosznia-hercegovinai feszültségek kiújulása is árnyalja az alkonyati színskálát.
Hogy az orosz-ukrán háborúról ne is beszéljünk. A Nyugat ebben is nyakig benne van. Formailag ugyan nem háborúzik, de pénzzel és fegyverrel tömi Ukrajnát. Hírek szerint az ukrán katonákat is amerikai pénzekből fizetik, mert ukrán már régen nincs. Mi ez, ha nem orosz-amerikai háború? Hogy nem száll be az amerikai hadsereg? Csupán katonai tanácsadók, kiképzőtisztek és internetes információk játszanak szerepet…? Mi háborúzna az eszüket vesztett orosz hódítókkal, ha nem egy eszét vesztett zsoldoshadsereg…?
Ez is egyfajta – immár véres – hadgyakorlat. Akárcsak a spanyol polgárháború volt, melyben a huszadik század két tömeggyilkosa: Hitler és Sztálin tesztelte szakértőit és fegyvereit. Az amerikaiak még kivártak. Ők akkor is csak fegyverkeztek… Megérte. A második világháborús győzelem ugyanis – Hitler jótékony megsemmisítését, majd a kommunizmus méltó bukását követően – a kizárólagos amerikai világhatalom születését hozta el. Ma sem kisebb a tét. Kína és Oroszország már nem csak formális szerződésekkel erősíti meg viszonyát, hanem egyik legősibb közös álmukra koncentrálva (akkor még jórészt csak a világ proletárjairól szóltak a szónoklatok, a proletárok azonban mára már eltűntek süllyesztőben) az Egyesült Államok világszintű dominanciájának megtörése, a Washington uralta globális világrend felszámolása a cél.
Ez a manipulációra alapozott világrend valóban megérett a bukásra. A kérdés azonban: mi jöhet a helyébe? Az orosz, a kínai, a hindu vagy a brazil világszabadság? Isten mentsem bármelyiküktől! Tényleg nem babra megy a játék. Hiszen ha csak az első hármat vesszük is, a világnépesség egyharmadáról van szó. S amint azt az orosz háború elítélésére vonatkozó ENSZ-béli szavazások, illetve a szankciókhoz való csatlakozások sejtetik, a maradék egyharmad sem kifejezetten nyugatpárti.
A szemben álló táborok eltökéltsége semmi jót nem ígér. A nemzetközi közösség mai vezetőgárdájának intellektuális és morális színvonala ez idő szerint valamiféle világháborút jósol, mely a technika mai színvonalán mindannyiunk számára csakis atom-hamut áraszthat.
Hiszen ha 1945 márciusában Németország is előállítja atomfegyvereit (ha még egy ideig bírta volna, – talán éppen a szovjeteken múlott, hogy nem sikerülhetett – maga sem állt túlságosan messze tőle) aligha férhet kétség hozzá, hogy Hitler nem a berlini bunkerben lesz öngyilkos, hanem ő is valamely látványosabb világtörténelmi színjátékban dobja föl a talpát.
Az amerikaiak már bizonyítottak (pedig akkor még – lásd Einstein véleményét – a végső megsemmisülés rémével sem kellett szembesülniük). Mit tesznek (tennének majd az ő helyükben) a mai nem kevésbé humanitárius ellenfelek? Már maga a kérdés is elborzasztó. A válasszal meg sem próbálkozom…
Persze „elképzelhető” (a zárójel arra utal, hogy csak nagyon-nagyon nehezen) egy másik alternatíva is. Annak belátása, hogy ma én birtoklom a hatalmat, de anélkül veszíthetem el, hogy belepusztulna a világ (s nyilván az én világom is), hiszen ha vesztes helyzetemből is olyan alternatívát ígérhetek majd, mely az emberiségnek jobban megfelel, ismét visszatérhetek a „hatalomba”. S újfent anélkül veszíthetem el azt – ha már belefáradtam –, hogy az emberiség szolgálatában egyedül vagy másokkal együtt ismét visszanyerhessem. Egykor ezt nevezték demokráciának.
De emlékszik rá még egyáltalán valaki, hogy mi is az…?