Az 1936-ban Gyergyóditróban született és 2021-ben Pannonhalmán elhunyt Gaál András festőművészt a jelenkori magyar festészet egyik kiemelkedő alkotójának, a magyar tájfestészet huszadik századi megújítójának tartja a legtöbb művészettörténész, műkritikus. Festményei amolyan vizuális metafórák. Éppen olyan tömörek, lényegre törőek, mint az irodalom nyelvi metafórái, mentesek minden cicomától és sallangtól. A festő legtöbbször nem a részleteket, hanem összegező színvilággal a táj, a természet ősi és időtlen üzeneteit közvetíti felénk. Ez a táj lehet békés és andalító, lehet lírai és muzikális, lehet drámai, vihartépte és felkavaró, de lehet ugyanakkor jelképekben sokatmondó és szerteágazó, vagy éppenséggel szertefoszló, mint maga az idővel viaskodó emberi emlékezet.
Azt szokták mondani, minden tájnak lelke van. Gaál András vonalaiban, színeiben, felületkezelésében, az egész munka megkomponálásában és utolérhetetlen harmóniájában ennek a léleknek a legfontosabb rezdüléseit hozza el közénk. Portréművészete ugyancsak figyelemreméltó, hiszen egyértelműen bizonyítja, hogy a festő milyen kiváló ember- és jellemismerő, miként képes visszaadni kiváló szakmai tudással mindazt, ami nem csupán az arcon, hanem az arc mögött van.
Mindemellett Gaál Andrást művészetpedagógusként, a Hargita megyei művészeti oktatás elindítójaként, sok-sok művésznemzedék nevelőjeként, valamint művészetszervezőként, a gyergyószárhegyi Barátság akotótábor egyik megalapítójaként tartják számon.
A festő munkásságát már több esztendővel ezelőtt díszpolgársággal ismerte el a szülőfalu, mintegy harminc festménye számára pedig egy patinás épületben állandó kiállítási lehetőséget biztosítottak. Az elmúlt napokban Ditróban járt a Gaál család, az özvegye, fia és lánya, unokája és úgy döntöttek, hogy az örökségnek ezt a részét immár szerződés alapján a községnek adományozzák. Mindez azonban még csak részben oldja meg a hátrahagyott művek sorsát, hiszen Gaál András csíkszeredai műtermében még rengeteg a festmény, közöttük egész sor olyan is, amelyet nemzedéktársaitól kapott ajándékba.
És hogy mi lesz velük? A kérdés nem csupán Gaál András hagyatékát, hanem nagyon sok erdélyi kortárs festő hátrahagyott munkáit érinti, amelyeket valamiképpen át kellenne menteni az időnek. Újraalakult ugyan a Barabás Miklós Céh, amely zászlajára tűzte ezt a feladatot, létrejött az Erdélyi Művészeti Központ, amely ugyancsak kötelességének tekinti a gyűjtemények megőrzését, megóvását, de az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy mindez még nagyon kevés. Erdélyben még nem jött létre a kortárs kiállító tereknek az a hálózata, amelyek olyan, nagyobb raktározási felületekkel is rendelkeznek, ahonnan cserélgetni lehetne egy-egy nagyobb tárlatra az anyagot, ráadásul az elmúlt évek-évtizedek egyre inkább terjedő képzőművészeti alkotótáborai megint olyan hatalmas mennyiségű festményt, grafikát, szobrot gyűjtöttek össze, amelyekkel maguk a szervezők, legtöbbször önkormányzatok vagy különböző gazdasági vállalkozások, sem tudnak megbírkózni.
Hihetetlen érték van a kezünkben, amely nem csupán műkereskedelmi, hanem akár turisztikai szempontból is jóval nagyobb hasznot hajthatna. Csak valamiképpen jobban rá kellenne figyelni, meghatározni a célokat, létrehozni azt a háttér-infrastruktúrát, amely lehetővé tenné, hogy ne legyen veszendő mindaz, amit az egyéni és közös alkotómunka az évek során létrehozott. Hogy legyen meg a maguk sorsa ne csupán a könyveknek, hanem a képzőművészeti hagyatékoknak is.