Még mielőtt a hazai tévéállomások észbe kaptak volna, hogy a budapesti Duna Arénában valamiféle szenzáció készül és közvetíteni kellenne a 17 éves bukaresti úszózseni, David Popovici világbajnoki aranyat érdemlő gyorsúszásait, egy másik hír már többszörösen körbejárta a romániai médiavilágot. Nem akárhol, hanem Moldva észak részén, Botoşani-ban arra készülnek, hogy négy bangladeshi pásztort szerződtessenek a juhok mellé, mert egész egyszerűen nem találnak senkit, aki a bukovinai legelőkön ide-oda vezérelje a juhnyájakat és még a velük kapcsolatos munkát is elvégezze. A hírt pedig nem akárki, hanem a Moldvai Juhtenyésztők Szövetségének az elnöke tette közzé, széttárva karjait, hogy hiába kutatnak-keresgélnek hetek óta, egész egyszerűen nem találnak sem fiatal, sem középkorú férfiút, noha ezer eurós fizetést, mobiltelefonos előfizetést, sőt még használt terepjárót is felajánlottak, de nem és nem. A pásztorok jóval nagyobb pénzekért egész egyszerűen elmentek nyugatra és itt hagyták az uniós támogatások eredményeként alaposan felduzzasztott állományokat.
Ki gondolta volna még nem is olyan régen, hogy a tőke és a munkaerő szabad európai mozgása nem csupán az orvosokra, tanárokra, a mérnökökre, vagy más romániai alkalmazottakra csap le, hanem a pásztorokra is, pedig az előjeleket már néhány éve jól lehetett érezni és nem csupán Botoşani-ban, hanem mondjuk a Székelyföldön is. Alig akadt ugyanis olyan évi közbirtokossági beszámoló, ahol a vezetőség ne panaszkodott volna, hogy egyre nehezebb pásztort találni, hiába kecsegtetik őket ezzel is, meg azzal is, sem közelebbről sem távolabbról senki nem akar a juhok mellé szegődni.
Nohát most távolabbról, jóval távolabbról megtörtént. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, a mintegy százhatvan millió lakosú Bangladeshben milyenek a pásztorhagyományok, annyit eddig is tudni lehetett, hogy a textilipar, a gyógyszeripar a nyugati befektetések és az olcsó munkaerő miatt erős, meg a rizstermesztők is hozzá teszik a maguk hatalmas adagjait a világ élelmiszer ellátásához, de hogy miként pásztorkodnak, miként vándorolnak, arról nem bukkantam semmiféle információra. A hazai média megkereste azt a nagybundás ifjú pásztort is, aki hónapokon át az egyik mobiltelefonos társaság szolgáltatásait reklámozta a tévében, hogyan látja az új munkaerőt, mire ő rendkívül tömören, de stílszerűen így válaszolt: Google fordítóval nem lehet juhokat fejni.
Dehát – jutott az eszembe – mi lesz a Mioriţával, azzal a román népballadával, amelynek eredetét még ma sem tudják pontosan és a román nép olyan nemzeti kincsének tekintik, amelyet az évszázadok, valamint neves írók és költők, filozófusok csiszoltak nemzeti, sőt mi több egyetemesen emberi mítosszá, és többek között Illyés Gyula is megpróbálkozott a magyarra való átültetésével?
Három pásztor ballag le nyájaival a Kárpátok lankáin és az egyik immár nem lesz sem moldvai, sem vráncsai, sem erdélyi? Hanem bangladeshi, vietnámi vagy éppen shri lankai?
Azt hiszem, Cristian Mungiu az RMN című filmjének cannes-i és hazai vetítései után már nagyon figyelhet a témára és nincs kizárva, hogy az elkövetkező években valamelyik nemzetközi filmfesztiválon már meg lesz az arany is. Csak nehogy megint későn kapjunk észbe. Ezért figyeljünk, nagyon figyeljünk a bangladeshi pásztorokra.