A szélsőségesen individualista társadalomtudósok és politikusok gyakorta (és nem kevés ingerültséggel) teszik fel a kérdést: „Mi az, hogy társadalom?” (A magyar fogalom az angol society fordítása, mely az emberi együttélés valamely spontán kialakult formáját jelöli.) Az egykori angol miniszterelnöknő Theresa May is úgy vélte, hogy „Csupán család van, férfiak és nők vannak. A többi puszta fikció.” A döbbenetes kijelentés egyébként már keveseket lepett meg. A modern kor alapvető vallási hite ugyanis az individualizmus. Isten nincs. Pusztán ember van. Minden, ami az egyén szintjét meghaladja képzelődés. Igaz, May még tett egy apró engedményt: a családot is létezőnek tekintette. De hogy társadalom? Az képtelenség! Az egyének ugyanis teljesen önkényes elvek alapján társulnak egymással. Tehetnék másként is, mint ahogyan teszik. S mondta ezt egy olyan állam (azaz társadalom) képviselője, melyben a hagyományok talán minden más európai társadalomnál erőteljesebben élnek tovább.
Az egyik legjelentősebb angol társadalomfilozófus szerint viszont, aki maga is konzervatív, akárcsak May, az angolok hétköznapi kapcsolataikban is folytonosan társadalmi játékokat játszanak. Voltaképpen ezekből fakad az angolok kimért magazbiztossága. Adott esetben mindenki pontosan tudja: mit és hogyan kell tennie?
Talán maga Theresa May sem vonná kétségbe ezeknek a „játékszabályoknak” a realitását. Ő azonban – amikor az inkriminált kijelentést megfogalmazta – nem közvetlen emberi kapcsolatokra gondolt, hanem személytelen gazdasági ügyletekre, melyek szempontjából kizárólag csak az egyéneknek, legfeljebb a családoknak van szerepük. Azok, akik ezekben az ügyletekben részt vesznek, nem társak, pusztán egymás iránt közömbös emberegyedek, akiket pusztán érdekeik vezérelnek. Az üzletfelek kifejezés, mellyel az alkatilag antiindividualista magyar nyelv megnevezi őket, fatális tévedés. (Feltehetőleg a magyarok szentimentalizmusából fakadó beteges elferdülések egyike).
Csakhogy May és társai bármennyire is individualisták, a kollektivizmusnak is kell tenniük egy apró engedményt, lévén, hogy az egyén bárhogyan is nézzük közös produktum. Egy apa és egy anya együttes szerzeménye. (Újabban persze gyerekre más úton-módon is szert lehet tenni, sőt! De ezt most hagyjuk.) Márpedig az, ami a családot családdá teszi nem egyéb mint két individuum immateriális (mert kézzel meg nem fogható) kapcsolata. Egészen pontosan kapcsolatrendszere. Márpedig ez a kapcsolatrendszer nem kevésbé bonyolult, mint maga a társadalmi rendszer. Individuális érdekek és érzelmek sajátos szövevénye. Az önzetlenségtől az altruizmusig és az elvakult szerelemtől az engesztelhetetlen gyűlöletig.
Magyarán: maga a család is kisebb társadalom, sőt a társadalmiság elemi (de ismételnem kell nem kevésbé összetett, sőt esetenként kusza) modellje. Erre a modellre épülnek a tágabb család ükapától ükunokákig terjedő „szervezetei”, majd a szomszédsági, települési, regionális, állami és államok fölötti kapcsolatrendszerek. Mind-mind fiktív, de elménk számára a kézzel foghatóknál nem kevésbé valóságos létezők. Körülírt megnevezéssel: képzelt realitások.
Hogy Theresa May-nek miért éppen a társadalommal voltak problémái, érthető. Ő a társadalmon nyilván az államot értette. És az állam az a ,,társadalmi” szervezet, mely az individualizmus szempontjából is mellőzhetetlen. A római jog úgy tekinti, hogy az állam polgárai közti viszonyokat rögzítő jogrendszer jogalanyai az egyének (az individuumok). Közösségi jogok nincsenek. Az állampolgár ugyanis az individuum közösségi megnevezése.
Az állam (nyugati szóhasználattal a „nemzet”) következésént nem csupán képzelt közösség, hanem mintegy kivételesen maga is egyfajta individuum, amennyiben maga is a nemzetközi jog alanya. Úgynevezett szuverén.
Ezek után felvetődik a kérdés, hogy a mai individualista elméleteknek mi gondjuk lehet a közösségekkel, azaz a társadalmakkal? Főként, ha az állampolgári közösséget, kimondatlanul bár, de maguk is közösségi individuumnak tekintik. A válasz kizárásos alapon könnyen fellelhető. Az állam közösség, a nők és a férfiak is közösségeknek tekinthetők, ahogyan a LMBTQ tagjai is közösségeket (azaz minitársadalmakat) alkotnak, közösségek a testi fogyatékosok, illetve gyengeelméjűek csoportjai is azok. S azok a fiatalok, az öregek, a színesbőrűek, folytathatnám… Kizárólag csak a nyelvi-kulturális közösségek (az amerikai indiánok társadalmi besorolásából származtatott megnevezéssel: az etnikumok) nem tekinthetők közösségeknek, azaz társadalmaknak. Ezek tagjait a nemzetközi jog pusztán kisebbségekhez tartozó (belonging to) individuumoknak tekinti.
S ezzel lehull a rejtélyről a lepel. Az úgynevezett képzelt közösségek, melyek az államoktól abban különböznének, hogy tagjaikat voltaképpen a közös nyelv és kultúra fűzi egymáshoz. Azaz a szó hagyományos értelmében vett nemzeti identitással rendelkeznek. Az állampolgárokat viszont csupán az államhoz fűződő viszonyuk definiálja. Hogyan az egyes államoknak is hivatalos nyelvük és kultúrájuk van? Nem tesz semmit. Az állampolgárok ugyanis nyelvi-kulturális szempontból úgymond semlegesek. Ami persze nem jelenti azt, hogy egy idegen számára az állampolgárság elnyeréséhez ne lenne kötelessége mindenekelőtt az adott állam nyelvét és kulturális szokásait elsajátítani…
Nem csodálkoznék, ha az olvasónak a fentiek olvastán egyszerre zúgni kezdene a feje. Az enyém is azt teszi. Egészen addig, amig ki nem mondom, hogy ennek a szócséplésnek egyetlen „racionális” célja lehet. A nyelvi-kulturális kisebbségek létének tagadása, azaz fikcióvá nyilvánításuk, s ezzel távlatilag felszámolásuk.
Székelyföld sem létezik.
Feltehetőleg csak azok a megkótyagosodott állampolgárok hihetnek benne, akik mértéktelenül sok csíki sört fogyasztanak. Attól józanodnak ki…