Homo ludens című, 1938-ban megjelent és azóta a világ majd minden nyelvére lefordított híres könyvében a holland Johan Huizinga – ahogyan nevét a legtöbb európai országban, de nem Hollandiában ejtik, ott ugyanis a mi „g” hangunk valamiféle, nyelvünkben nem létező „h” torokhanggá módosul – szóval ez a jól ismert társadalomfilozófus azt állítja, hogy a civilizáció alapja a játék, a civilizációk sajátos alakulását csakis a játékokkal való kapcsolaton keresztül érthetjük meg. Szerinte a homo ludens, a játékos ember legalább olyan fontos e tekintetben mint a homo faber, az alkotó ember, és természetesen a homo sapiens, a bölcs ember, ahonnan az emberiség fejlődése elindult.
A játék maga, persze, sokféle lehet, a római gladiátorviadaloktól és ógörög olimpiáktól kezdve egészen napjaink legizgalmasabb videójátékáig vagy a keddi, történelmi angol-magyar 0-4-ig, lehet közös és egyéni, igényelhet testi vagy szellemi tulajdonságokat, akár egyiket vagy másikat, akár mindkettőt részesítve előnyben, dehát léteznek kisebb nagyobb közösségi, vagy akár politikai, társadalmi, országos játékok is.
Nos, hogy mennyire szeret az ember játszani, azt mi sem bizonyítja jobban mint az a rendezvényláz, amely mifelénk a világjárvány lecsengése után kirobbant. Alighogy lekerültek a maszkok, ahogy megszünt a kijárásnak és bejárásnak bármiféle korlátozása, ahogyan kinyitottak a kocsmák, falatozók, cukrászdák, bárok, úgy indultak meg a legkülönbözőbb város- és falunapok, a más és más nevekkel és célokkal illetett kerékpáros- és futóversenyek, megint emlékezni kezdünk bárkire, aki legalább két cintányért összeütött, a templomi búcsúk keverednek borbemutatókkal, a szabadtéri kézműves vásárok a főzőversenyekkel, a parkokban megtartott pelenkázó vetélkedők és babaviselési tanácsadások a lovas rönkhúzatással és fogathajtással, az óvodások minifoci tornája a nyugdíjasok sakkjátszmáival. Mindenki kitalál valami újat, mindenki alkot valamit, a földre lerakott kövekből természetművészet lesz, az egykori szappanok újrafelfedezéséből egészségügyi tanácsadás, a fesztiválszínpadok az újabb közösségi terek kialakításának a jegyében bárhová bevonulnak, rajtuk pedig vagy a mindenképpen angolos nevű lemezlovasok próbálgatják éjfélig a hangerőt, vagy a most nevet talált fiatal zenekarok és a kiöregedett énekesek próbálják lázba hozni a közönséget a “ most mindannyian”, “most valamennyien”, “kezek a magasban” klasszikus felkiáltásokkal. A panziók immár nem csupán jó levegőt, madárcsicsergést, patakcsobogást és hagyományos ételeket kinálnak, hanem három napos programokat, amelyeken megjelennek az ide-oda vontatható utcai kajáldák, az egyre inkább terjedő street-food-ok, amelyek úgy kiterjesztették a lángostól a kürtöskalácsig, a fagylalttal a főtt kukoricáig terjedő kinálatot, hogy már követni sem lehet.
És nem tudom, hogy a kedves hallgatók mennyire vették észre, hogy ilyenkor mit sem törődünk az inflációval, ugyan már, ki figyel a kétszeres sör- és a háromszoros kávé árra, teljesen mindegy, hogy mennyibe kerül az üzemanyag, az energia vagy bármi más, a lényeg az, hogy ott legyünk, hogy játszunk, hogy lehetőleg egyetlen nyáron vagy néhány nap alatt bepótoljuk, ami elmaradt.
Jól van ez így? Van akinek igen, van akinek kevésbé.
De a lényeg az, hogy megint játékos emberek lehetünk.