Legalább egy órát halogattam, amíg hozzáfogtam a mai rész előkészítéséhez. Teáztam, beszélgettem, keresgéltem az interneten, közben pedig teltek-múltak az értékes percek. „Ejh, ráérünk arra még!” – jutott eszembe néhányszor az elhíresült mondat Petőfi Sándor Pató Pál úr című verséből, de sikeresen elhessegettem a zavaró gondolatot. Amíg nem dörömbölt a határidő…
De vajon ki volt Pató Pál? Kétszázhuszonhét éve, 1795. június 7-én, kisnemesi családban született a jelenleg Szlovákiához tartozó Muzslán. Alszolgabíró és községi jegyző volt, Petőfi 1847-ben róla mintázta a közismert vers főszereplőjét, aki azóta a minden mindegy életérzés, a semmittevés archetípusa. Egy Pató Pálról szóló cikk alatt rábukkantam egy hozzászólásra, amely mosolyt csalt az arcomra. Így hangzik: „Eddig nem tudtam arról, hogy létező személy volt. Mivel egy napon születtünk, már értem, hogy miért szeretek halogatni.”
Most pedig kiragadnék egy idézetet Balázs Géza nyelvész Hungaropesszimizmus című írásából, amely kommunikációs és nyelvi megjegyzéseket sorakoztat fel a magyarok állítólagos borús lelkületéről. „A hungaropesszimizmus nyilvánvalóan összekapcsolódik a magyarokra annyira jellemző passzivitással. A passzivitás, a visszahúzódás részben ázsiai jellemvonás (minek kapkodni, sietni), részben történelmi tapasztalat (»Ne szólj szám, nem fáj fejem«). A passzivitás képes erejű kifejezése a magyar nyelvben a patópáloskodás. Petőfi Sándor Pató Pál úr című versében karikatúraszerűen rajzolja meg a tétlenkedő, semmit tenni nem akaró Pató Pált.”
A Balázs Géza-féle idézetben valószínűleg a hallgatóknak is feltűnt patópáloskodás kifejezés, amely ma a szükséges cselekvést állandóan halogató, felelőtlen magatartást jelenti; amúgy egybe- és csupa kisbetűvel írjuk.
Nem mellékesen a pszichológusok is foglalkoznak a halogatás jelenségével, ami nem csak magyar sajátosság. A Pennsylvania Egyetem Pszichiátria Tanszékének egyik professzora szerint két tényező áll mögötte… Előre elkönyveljük, hogy fájni fog a végeredmény, ezért nem meglepő a határidő állandó tologatása. De akár azt is szajkózhatjuk magunkban, hogy valószínűleg nem fog sikerülni. És ha meg sem próbáljuk, kudarcot sem vallhatunk.
Természetesen más okok is állhatnak a háttérben, de most még a felvázolásukra sincs idő. Az egyik legfőbb ellenszerét azonban megemlíteném, ugyanis általában segíteni szokott egy-egy feladat kipipálásánál. Amíg a nagy egészet látjuk, ijesztő lehet, épp ezért érdemes részfeladatokra bontani a folyamatot, majd következhet az ütemterv. Eszembe jutott egy gyakran hallott kérdés a különféle önismereti, vállalkozói képzésekről… Így hangzik: „Hogyan eszünk meg egy elefántot?” A válasz egyszerű: „Falatonként.”