Hetek óta József Attila egyik legmegrázóbb verse jár az eszemben. A Reménytelenül.
Mintha ugyanazokon a tájakon járnánk.
Ha van, aki nem ismerné, ideidézem: „Az ember végül homokos/ Szomorú vizes síkra ér/ Szétnéz merengve és okos / Fejével biccent, nem remél. // Én is így próbálok csalás / Nélkül szétnézni könnyedén / Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. // A semmi ágán ül szívem / Kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szelíden / S nézik, nézik a csillagok.”
A vers 1933 márciusában lát napvilágot, Hitler csak néhány hónappal korábban (januárban lett Németország kancellárja), de nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy egy a lét alapkérdéseihez oly mélyen és érérzékenyen kötődő lélek, mint József Attila ne sejthesse mi fog következni. Az utcákon már rohamcsapatok randalíroznak. Nem csak fasiszták, kommunisták is. Ráadásul úgy tűnik, József Attila lénygében már túl van mindenen, kommunizmuson, irodalmi ambíciókon, test és lelki egészségen. Már senkihez nem fűzi olyan kötelék, mely a földi világhoz láncolhatná. (Pedig még négy hosszú éven át próbál mindenben és mindenkiben megkapaszkodni…) „Okos fejével” gyanítja már, hogy az orvostudomány sem segíthet rajta. A vers szinte minden jelzője oximoron, azaz önnön ellentétét jelenti. (Itt például az okos az oktalant is.) S zsigereiben érzi a négy évvel később papírra vetett látomást (lásd Thomas Mann üdvözlése című költeményét) az ember végső elaljasodásáról, a közelgő rettenetről, a második világégésről, mely „felülmúlja” majd az elsőt is.
S mely számunkra, magyarokra talán még keservesebbnek bizonyul.
A homokos, szomorú, vizes sík: a vég. Homokra nem lehet építkezni, s hogy az olvasó véletlenül se valamifélre tengerparti idillre gondolhasson, a költő máris jelzi, hogy a homokos sík nem csak vizes (a költő nem véletlenül dönt az élet számára létfontosságú nedv helyett a víz mellett), de szomorú is. A víz szétmálaszt, felold, akár fojtogat is. S a megérkezés topológiai végpontja a sík is a jellegtelenség, a mindent egybemosó diktatúra szinonimája.
Nem verset szeretnék elemezni. Csupán a déja vu élményét eleveníteném fel magam is. Az emberiség „okos fejével” nem először néz szét, hogy biccentsen és kimondja: nem remél. Nem először, de talán ez az első alkalom, amikor nem képes felismerni, hogy talán utoljára. Mi – csalás nélkül – már szétnézni sem vagyunk képesek. A világsajtón – minden oldalról –, a torzítások, hamistások, hazugságok cunamija söpör végig. A „könnyedén” – újabb oximoron – csak a felismerés súlyát hivatott sugallni. Mely aztán az „ezüstös fejszesuhanás” látomásában egyszerre magával az iszonyattal szembesít.
Ennyit a földi világról.
A harmadik szakaszban a vers egekbe szökken. A semmit ismét az ág kézzelfogható konkrétsága teszi meghökkentően érzékletessé. S ami következik, az már tényleg a mi század- és egyben ezred eleji világvégünk természettudományos precizitású látlete. Már csak hangtalanul vacogó szívek, a Világszellem vándormadarai vagyunk, a bennünk testet öltött szerves anyag akár pillanatokon belül feloldódhat valamely rádiumfelhőben. Csak legsérülékenyebb testrészünk a szív marad meg, semmi egyéb. De ez a megfoghatatlan egyszerre testi és szellemi tünemény még mindig a létezés ismételhetetlen csodája, merthogy a földi dolgok iránt már régen oly közönyös csillagok mégiscsak köréje gyűlhetnek szelíden. Kis teste (a test ismét a szó hagyományos értelmében vett testetlenség szinonimája) nem csak a szenvtelen végtelenség ellentéte, de hangtalan is. (Ismét egy fosztóképző). Vacog csupán. S ez a vacogás egyszerre betölti a mindenséget, s magához vonja az immár „szelíden” köréje gyűlő csillagokat.
Az aprócska madárszív az ésszel felfoghatatlan végtelenség középpontjává emberiesül. Az egyszeri és megismételhetetlen emberi lény a csillagokat is az ember legfontosabb vonásával, a talán visszavonhatatlanul veszendőbe menő emberi (sőt végül állati) érzékenységgel hatja át. (Az ukrán menekültek háziállataikat is magukkal menekítik…) A vers egyetlen „emberséges” jelzője a „szelíden”. A csillagok is – mintha nem hinnének a szemüknek – nézik és nézik ezt a hasonlíthatatlan – eszményivé csupaszodott – csodát, miközben a hozzá tartozó testeket az önmagát racionálisnak hirdető emberállat még mindig oly közönyösen pusztítja halomra, mint oly sokszor történelme folyamán.
Mi, európaiak, oroszok, ukránok és amerikaiak szintén nézzük, nézzük – korántsem szelíden –, mire is vagyunk még képesek.
Ismét Európában.
Hát igen: „Az ember végül homokos/ Szomorú vizes síkra ér / Szétnéz merengve és okos / Fejével biccent, nem remél…”
Vajha akadna köztünk egy új József Attila, aki ezt a reménytelenséget ismét önnön ellentétévé varázsolhatná…