„A hadviselés képessége és az emberi társadalom fejlődése egyazon történet” – írta nemrég, az orosz invázió előtt a New York Times-ban Margaret MacMillan történész.
MacMillan szerint a fejlett társadalmak tudathasadásos módon viszonyulnak a háborúhoz. Egyszerre tartjuk borzalmasnak és lenyűgözőnek. Legszívesebben nem is gondolnánk a háború szörnyűségeire, miközben faljuk a háborús témákat feldolgozó filmeket – a valós eseményeket feldolgozó Dunkirköt és a fiktív történeten alapuló Csillagok háborúját. A háború nemcsak a tömegkultúrában van jelen, hanem a történelmi emlékezetben is. Múzeumok és kiállítások sora foglalkozik a háborúkkal, és évente felelevenítjük őket: a kollektív nemzeti emlékezetnek is fontos részei. A magas kultúra számos kiemelkedő alkotása is a háború témáját dolgozza fel az Íliásztól Beethoven Harmadik szimfóniáján és Britten Háborús Rekviemjén át a Guernicáig vagy a Háború és békéig. A kultúrát átitatja a háború témája, ám leginkább távoli és egzotikus érdekességként van jelen, háborús hajlamainkat pedig pacifikált formában, a sportban vagy számítógépes játékok segítségével éljük ki – írja MacMillan.
A hetven éve tartó hosszú béke fejlett társadalmai a háborúra, mint kizökkent időre, kisiklásra, a normális társadalmi állapot, a béke ideiglenes összeomlására tekintenek. Holott a társadalom fejlődése elválaszthatatlan a hadviseléstől. MacMillan felidézi, hogy a modern nemzetállamok is a háborús mozgósításnak köszönhetik létüket.
A háborús mozgósítás rendkívüli szervezettséget és technikai fejlettséget igényel, ezért csak a fejlett és erős államok lehetnek sikeresek a hadviselésben. A háború nemcsak a társadalom általános erőpróbája és vizsgája, de egyúttal a további fejlődés katalizátora is – véli MacMillan, utalva arra, hogy a háborús fejlesztések a béke idején a gazdasági fejlődés szolgálatába állíthatók.
Sőt, a háború az emberi természet legmélyebb bugyraiba is betekintést enged. A háború előhívja a legsötétebb és legalantasabb ösztöneinket, de egyúttal az önfeláldozás erényét is. Ha az emberi természetet a maga valójában akarjuk megérteni, akkor elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk, hogyan cselekszünk a harctéri határhelyzetekben.
A háború dicsőítése a cikk megjelenése óta azonban nemcsak a történészek sajátja. A militarista gondolkodás eluralkodott körülöttünk. A humanizmus teljesen kiszorul a világ vezető politikusainak gondolkodásából, az emberi életek fikarcnyit sem számítanak a világ jövőjét vázoló terveikből, sem a halottak, sem a nyomorba taszítottak.
Chaplin mondja a diktátor című filmben: „Ne szolgáljátok a szörnyeteget, mert megvet, rabszolgává tesz, béklyóba ver, megköti az életet, előírja, mit tegyetek, mit gondoljatok és mit érezzétek! Fegyelmez, éheztet, csordaként bánik veletek, ágyútölteléknek használ. Ne szolgáljatok embertelen embert – gépagyú, gépszívű gépembert! Nem vagytok gépek! Emberek vagytok! Emberek, szívetekben az emberiség szeretete!”
A hadviselés képessége és az emberi társadalom fejlődése egyazon történet. Meglehet, ám a moralitás elfojtása is. Istentelenség.