Hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni, beskatulyázni a dolgokat, fogalmakat. Így például a hazai magyarságot is felosztottuk tömbmagyarságra és szórványmagyarságra. A tömbmagyarság alatt elsősorban a székelyföldi magyarság értendő, de ide tartozik a partiumi tömb is: s tömbben élők alatt azokat a közösségeket értjük, amelyek számbeli többségben vannak egy-egy településen, közigazgatási egységben. Szórványnak tekintjük azokat a közösségeket, amelynek tagjai számbeli kisebbségben élnek egy-egy adott településen.
A tömb is, a szórvány is kisebbségi közösség, még akkor is, ha a tömbben élők egy része nem hajlandó ezt figyelembe venni, úgy éli mindennapjait, mintha többségi lenne, holott csak annyi a különbség köztük és a szórványban élők között, hogy több eszközzel, intézménnyel rendelkeznek önazonosságuk megőrzésére: míg a szórványban szinte kizárólag csak az egyházakra támaszkodhatnak, no meg a szinte missziós tevékenységet végző oktatási intézményekre, addig a tömbben emellett önálló kulturális, oktatási intézmények egész sora, no meg az önkormányzatokban való jelenlét segíti a közösség fennmaradását, újratermelődését.
Érdeklődéssel olvastam, hogy a hét végén Déván találkoztak és tanácskoztak a magyar érdekvédelmi és közképviseleti szervezet, az RMDSZ, valamint a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, az RMPSZ Arad, Beszterce-Naszód, Brassó, Bukarest, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény, Máramaros, Szeben és Temes megyei szervezeteinek képviselői, a tanácskozás végén pedig közös nyilatkozatot fogadtak el. A szórványban tevékenykedő pedagógusok állasfoglalásuk megfogalmazásában abból indultak ki, hogy a szórványközösségeknek a belső erejüket növelő, identitástudatukat megőrzését segítő külső támogatásra van szükségük; ugyanakkor sajátos gondokkal rendelkeznek és sajátos érdekeik vannak; illetve munkájuk során a szórványban élő magyar közösségek jövőbeli megerősödésére törekednek.
A résztvevők által elfogadott közös nyilatkozat szövegében leszögezik, hogy erősíteni kell a köztudatban a szórvány jelentőségét, újra kell értelmezni a szórványközösségekhez való viszonyulást, növelni kell ezeknek a közösségeknek az erejét, valamint célzott együttműködéssel belülről kell erősíteni a szórványközösségeket. Mindezek pedig a jövőre nézve a következő célkitűzéseket fogalmazzák meg: az egyes szórványközösségekben létező különleges kérdések, kihívások feltérképezése, összegzése, a közös prioritások megfogalmazása; az együtt-gondolkodás további lehetőségeinek megteremtése; az elmúlás miatti kesergés helyett keretet találni a segítő szándéknak, kigondolni a világos, megvalósítható feladatokat, és megtalálni az ezekhez rendelhető erőforrásokat.
Egyszerű, pragmatikus célok, amelyeket már oly sokszor megfogalmaztak, s amelyek megvalósításáért sokan tettek és tesznek, annak érdekében, hogy szórványközösségeink továbbra is fennmaradjanak. S nem ártana még gyakrabban feltérképezni a helyzetet és újra meg újra megfogalmazni ezeket a célokat, ugyanis napirenden kell tartani a szórványkérdést.
Minap szülővárosomban, Maroshévízen jártam. S bár a kisváros a Székelyföld részének tartott Hargita megyében van, a település magyar közösségének gondjai különböznek a tömbben élő magyarság gondjaitól, inkább a szórványközösségek nehézségeivel szembesülnek naponta. Így többszörösen is hátrányban vannak, ugyanis Hargita megyeiként a tömbmagyarság részeként tartják számon őket, holott léthelyzetük, a többségi politikai akartnak való kiszolgáltatottságuk alapján inkább a szórványhoz tartoznak. A tudathasadásos állapotot hangsúlyozza az is, hogy az itteni többség – a megyében tapasztalható számbeli kisebbsége okán – maga is kisebbséginek, s ez által kiszolgáltatottnak határozza meg önmagát, így a helyi magyarság gyakorlatilag egy kisebbség kisebbségeként éli mindennapjait. Holott ez csak játék a szavakkal, kenyeret ad a politikusoknak…
A dévai nyilatkozat leszögezi, hogy az elmúlás miatti kesergés helyett keretet kell találni a segítő szándéknak, a megmaradást célzó kezdeményezéseknek. Szerencsére ilyenek is vannak, az utóbbi évek legelőremutatóbb történése az egyre terebélyesedő óvodaprogram, amelynek máris mutatkoznak jótékony hatásai.
Hogy mi a tanulság? A leegyszerűsítő beskatulyázás helyett inkább sajátos megoldást keressünk a sajátos gondokra.