Carl von Clausewitz porosz tábornokot 1831-ben, 51 éves korában ragadta magával a kolerajárvány, a háborúról írt több kötetes tanulmánysorozata azonban fennmaradt. Olyannyira, hogy a világ legtöbb nyelvére lefordították, a világ valamennyi katonai akadémiáján ma is kötelező oktatási tantárgy, és az utólagos értelmezési kisérletek leginkább a világnyelveken több könyvtárnyi irodalmat tesznek ki.
A nagyközönség számára leginkább az a mondása ismert, legtöbbször a szerzőjének említése nélkül, miszerint a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel. De voltak neki más aforizmaszerű meglátásai is: a háború az erő kifejezése, hogy rákényszerítsük ellenfelünkre a saját akaratunkat. Vagy: A háború célja, hogy minél hamarabb tárgyalni kezdjenek. Vagy: A támadóval szemben előbb-utóbb a védelem kerül fölénybe. Ő volt az, aki a háborút nem kizárólag katonai cselekményként kezelte, hanem a „nép-kormányzat- hadsereg” hármasát helyezte előtérbe és ugyancsak ő írta le a „háborús köd” fogalmát, miszerint a hírszerzés több esetben csak arra jó, hogy eltorzítsa valóságot. De Clausewitz munkáiban foglalkozott minden mással: stratégiával és taktikával, a különböző fegyvernemek együttműködésével, az utánpótlással, a tisztek és katonák viszonyával, a lélektani hadviselés szerepével, a szövetségek létrehozásának fontosságával.
Azaz mindazzal, amit manapság az orosz-ukrán háborúban is látunk, függetlenül attól, hogy természetesen most mások az eszközök, mint a napoleoni háborúk idején, amelynek korabeli megfigyeléseire és az éppen uralkodó filozófiai áramlatokra alapozta a munkáját.
Azóta azonban az országok és az emberiség feje fölött átzúdult több kisebb-nagyobb és két hatalmas világháború, de hogy elméletét ma is használják, olykor kritikai szemrevételezéssel, azt is bizonyítja, hogy a háborúzás, háborúskodás, hadiállapot –nevezzük is bárhogyan – bizony tudomány, amit világszerte sok ezren és sok százezren művelnek. Ennek fényében méginkább visszatetsző azoknak a bármihez értő, úgymond szakértőknek, elemzőknek vagy éppen a közösségi oldalak mindenhez értő belekotyogóinak az igyekezete, hogy ők és csakis ők mindent megmagyarázzanak a geopolitikától, a történelmi összefüggésektől, a területi átrendezésektől kezdve az energiahordozók átalakulásáig és a népesség mozgásokig. Úgy tűnik, hogy a huszonegyedik századnak ezek a megmondói mindenhez értenek: a nemzetközi joghoz ugyanúgy mint a haditechnikához, a biológiához, az orvostudományhoz és a vírusjárványokhoz ugyanúgy mint a rádió- és tévéműsorkészítéshez, a legtöbbször valamiféle jelenkori halandzsanyelven törmelékekből építkeznek, látszat-összefüggéseket keresnek, felszínes párhuzamokat vonnak és mindezekből egyre-másra olyan összeesküvés elméletekhez csatlakoznak vagy állítanak fel, amelyeknek semmi közük a valósághoz.
Persze, mindez nem manapság kezdődött, csak a kommunikáció eszközei és lehetőségei változtak meg. A csíkiak is, a háromszékiek is, az udvarhelyiek is tudni vélik, hogy az első világháború kezdeti hónapjaiban egyik vagy másik székely kisváros vezetői óva intették Angliát, hogy belépjen a háborúba, mert annak keserves következményei lesznek. A sajtótörténészek, a korabeli lapokban búvárkodók talán majd egyszer kiderítik, hogy valóban van valamiféle nyoma vagy csak legenda maradt ez az igyekezet, de annyit azért érdemes megjegyezni: a világ kavargásában jó ha ismerjük a saját köreinket. Hogy véleményünk ne a nevetségesség forrása legyen az okoskodás más eszközeivel.