Úgy telt el egy hónap, hogy az idő múlását szinte észre sem vettük. Egy hónapja tart a háború, s mintha csak tegnap kezdődött volna. Ami érthető, hiszen az emberi elme számára az események felgyorsulása, s főként az általuk kiváltott erős érzelmek az időmúlás lelassulásának érzetét keltik. A történések hiánya, az unalom, vagy az érdektelenség esetén viszont az idő a szinte már rohan… Kicsúszik a kezünk közül.
A görögök számára főként a szellemi vagy a fizikai versengés jelentette a „megáll az idő” élményével járó örömforrást, természetesen a barátság és a szerelem élvezetei mellett. A rómaiaknál – főként a birodalom hanyatlásának korában – a szerelem mindinkább puszta szexszé degradálódott, a versengés helyét pedig a gladiátorviadalok vették át, amikoris az „állampolgár” már a rabszolgának, a fogolynak, az elítéltnek vagy pusztán az őrültnek a meggyilkolásában lelte élvezetét. Mert akkor is voltak önkéntes gladiátorok…
A vetélkedések azonban a rómaiaknál is csupán a köztársaság utolsó évszázadában váltak minden egyebet háttérbe szorító látványossággá. Ekkor már a birodalom egész területének amphiteátrumaiban rendeztek gladiátorjátékokat. A legfontosabb helyszín azonban a római Colosseum volt, melyben a játékok a császár jelenlétében zajlottak. A gladiátorok, akik kezdetben vadállatokkal küzdöttek, később már egymás vérét ontották: „Ave Caesar, morituri te salutant!”
Az amfiteátrumokban legfeljebb néhány ezer ember férhetett el. A feltételek azóta fenomenálisan feljavultak. Ma már a tévékészülékek képernyője előtt emberek százmilliói vagy éppenséggel milliárdjai élvezhetik a látványosságokat. Manapság „szeparatisták elleni védekezésnek” vagy „különleges katonai akcióknak” nevezik őket. A gladiátorok már réges-régen nem állatok ellen harcolnak. Sőt, az állatok iránti szeretetbe bódult emberiség manapság az emberben lappangó szadizmus utolsó kielégülési lehetőségét, az állatviadalokat is betiltotta, sőt van ahol súlyosan bünteti is. Maradna a krimi, illetve a horror. De az silány élvezet…
Még szerencse, hogy egymást római módra öldösni néha manapság is szabad, sőt adott esetben hazafiúi, sőt honleányi kötelesség is. Ezt a fajta öldöklést ugyanis a résztvevők a múlt archaikus rítusaihoz mintegy visszatérve szent célok érdekében folytatják. A fő cél a másik ember, társadalmi osztály, emberfajta, nyelvi-kulturális közösség térdre kényszerítése. A tét: ki válik képessé arra, hogy a másikat – fokozhatatlan gyönyörűséggel – megalázza vagy felszámolja. No, nem gyilkosságokkal, azok csak ízelítőiül, mintegy az elkövetkezendők nyitányaként fordulhatnak elő, hiszen mégiscsak a 21. században élünk. A következő lépés: a legyőzöttek idomítása immár békés folyamat, emberbaráti gesztusokkal öleljük keblünkre a megfelelően preparált legyőzötteket. A hirtelen jött nagyszerűség jobbára a győzteseket magukat is mélységesen meghatja….
De hogy mért kéne az egyik embercsoportnak, bőrszínnek, nyelvi-kulturális közösségnek olyanná válnia mint a másiknak, arra nem hogy magyarázat nincs, de a nyugati kultúra még emberáldozatait is a sokszínűség, az egyenlőség, testvériség, szabadság patinás oltárain mutatja be. Mellesleg a Római Birodalom ún. etruszk korszakában a gladiátorviadalok is halottak sírjain zajlottak, az emberáldozat célja akkor még az istenek kiengesztelése volt.
Ma a továbbra is istenekként tisztelt nemzeti kizárólagosságokat kell kiengesztelnünk vele. Ámbár ezek az új istenek éppoly engesztelhetetlenek, mint a korábbiak voltak. Igaz, az eltérő népek (főként a nyelvi-kulturális közösségek) békés egymás mellett élése háborúk és testi-lelki kényszerek nélkül is megteremthető. Voltaképpen csak egymás emberi és közösségi jogainak kölcsönös elismerését kellene intézményesíteni.
Létezik egy mélyen demokratikus alapelv, mely szerint a nyelvi-kulturális feszültségeket ott kell feloldani, ahol megjelennek. Erre pedig a leghatásosabb eszköz az önrendelkezés jogának elismerése, következetes formájában a népszavazás lehetne. Ami nem csak azt szolgálná, hogy a helyi többség jogot nyerhessen arra, hogy rendelkezzen önmaga fölött, hanem a nála kisebb kisebbség jogát is arra, hogy a számosabb kisebbség jogait tiszteletben tartva (a saját körében) maga is rendelkezhessen önmaga fölött.
Erre mindenütt és mindenkor lehetőség van. Hogy miért nincs mégsem? Nos, az felvilágosult XXI. századunk legfogasabb kérdésgubanca. Miért van az, hogy a felvilágosult Nyugat és nem kevésbé felvilágosult Kelet az orosz-ukrán háborút úgy szeretné befejezni, hogy a váltakozva gyengébbnek mutatkozó feleket mind gyilkosabb fegyverekkel felfegyverezze fel, ahelyett hogy a megpróbálná valamiféle értelmes kiegyezésre bírni őket? És miért van az, hogy az államhatárokat meg akarjuk szüntetni, de az államokon belül a kisebbségeket szigorú határok közé zárjuk, a többség a kisebbségi közösségeket halálos öleléssel akarja minden áron magába fojtani? Az ukránok miért érzik úgy, hogy csak akkor lehetnek otthon a hazában, ha rajtuk kívül nem marad ott már senki más? És az oroszoknak miért kell úgy vélniük, hogy határon túli kisebbségeik csak akkor lehetnek biztonságban, ha az általuk (is) lakott területeket mindenestül az „édes Oroszhon” falja fel?
Tudom, hogy ezek őrült kérdések.
Valójában pusztán arról lehet szó, hogy immár a posztmodern embernek is égető szüksége van gladiátorokra. Akárcsak a rómaiaknak… Lélegzetvisszafojtva ülünk a tévé előtt és lenyűgözve szemléljük a rombolást. A tankokat, a tankelhárító fegyvereket, a Szálin-orgonákat, a harci helikoptereket, a bombákat, a bombázókat… Feltehetőleg azért, mert a pusztulás, mások halála eltereli a figyelmünket a környezetszennyezésről, a járványokról és mind gyakoribb gazdasági válságokról, a tehetetlenség szorításában mind inkább felgyorsuló időről. A közelgő végről. A sajátunkról. Ettől szorul csak össze igazán a gyomrunk. Hiszen még mindig nem kezdhettünk semmit az egyetlen és megismételhetetlen életünkkel.
Az élőben szemlélt gyilkosságok nélkül lassan bennünket, az újabbkeletű gladiátorviadalok önfeledt élvezőit is megöl az unalom…