Az Orosz-ukrán háború lassan megfenekleni látszik. Igaz ugyan, hogy az oroszok csupán hadseregük egyharmadát vetették be az ukrajnai harcokba, és Putyin bosszúszomját a nem várt stratégiai helyzet tovább is fokozhatja. Újabb hírek szerint jelentősebb ukrán katonai bázisok ellen már a gyakorlatilag kivédhetetlen hiperszonikus rakétákat is bevetették. Az ukrán ellenállás azonban Putyin legsötétebb rémálmait is felülmúlja.
A neves, Londonban elő magyar-zsidó családból származó történész, Richard Led Nebow „Why Nation Fight”, azaz „Miért háborúznak a nemzetek?” című, nemrég megjelent könyvében 1648-cal kezdődően sorra veszi a háborúk kirobbanásának okait. Abból az – egyébként kézenfekvő – tényből indul ki, hogy a háborúkat rendszerint a feltörekvő, a domináns és a hanyatló államok robbantják ki.
De nem föltétlenül gazdasági okokból. A gazdasági okokat főként a marxisták és a liberálisok teszik az első helyre. Lebow szerint azonban már a klasszikus angol liberalizmus képviselői bizonyították, hogy a béke a szegény államoknak is többet használ, mint a pusztításokkal járó háború. A békéből a szegények sem profitálnak kevésbé, mint a gazdagok.
Az úgynevezett realisták a biztonsági szempontokat tekintik meghatározónak. De Lebow szerint ez a szempont sem meghatározó. Oroszország számára még Ukrajna NATO-csatlakozása sem jelentett volna feltétlen fenyegetettséget. A NATO-nak semmi értelmes oka nem lehetett volna arra, hogy megtámadja az atomfegyverekkel telezsúfolt és szuperszónikus rakétákkal is rendelkező Oroszországot.
Egyébként is, véli a szerző, a háborúkat soha nem ésszerű hatalmi vagy katonai megfontolások teszik elkerülhetetlené, hanem –bármennyire is furcsán hangzik – érzelmiek. Már Max Weber, az egyik legjelentősebb modern szociológus is megállapította, hogy a becsületen, a tisztességen esett sérelmek legalább olyan mértékben befolyásolják a háborús hangulat kialakulását, mint a biztonsági megfontolások. S valóban: a nemzeti önérzetet ért sérelmek és az ezekből fakadó bosszúvágy kimutathatóan nem csupán a mai orosz-ukrán háború esetében, de gyakorlatilag minden 20. századi háború kirobbanásában megahatározó szerepet játszott.
Ebből a szempontból a nemzetek nem sokban különböznek az egyes emberektől. A thymos (a sértettség) már a görögöknél is az emberközi viszonyok meghatározó eleme volt. A társadalom minden tagja – helyzetétől függetlenül – ma is tiszteletre, megbecsülésre törekszik. S a középkori társadalmakban is az egyéni, s ennek egyik legfontosabb kifejezője, a családi becsület volt az emberi létezés legfőbb mozgatórugója. Az államok esetében sincs másként.
Már az első világháború is az úgynevezett arcvesztés miatti félelemből robbant ki. Legvégső konzekvenciáiban a német és a francia önérzet háborúja volt. S a németeken esett sérelemből fakadó bosszúvágy már elkerülhetetlenül torkollott a második világégésbe. S annak oka, hogy 1945 óta (Jugoszláviától eltekintve) nem voltak nagyhatalmak közti háborúk, az az amerikai békecsinálók tapintatának, a német önérzet rehabilitálásának és a háborúban elszenvedett francia sérelmek uniós egység általi orvoslásában gyökerezett. Ezek a fejlemények tették lehetővé a NATO mint közös biztonsági rendszer kialakítását is.
Oroszországot sem biztonságában fenyegette a NATO fokozatos keleti irányú kibővítése, hanem amúgy is csorbult, nagyhatalmi önérzetében. Azt a tényt, hogy Amerika a korábbi (akkor még teljesen magától értetődő) szóbeli garanciák ellenére elkezdett keleti irányban terjeszkedni, az oroszok mégsem csak sértésnek, de nyilvánvaló kihívásnak, az orosz önérzeten esett megtorlandó sérelemnek is tekintették. Főként miután a – WikiLeaks által nyilvánosságra hozott diplomáciai okiratok közül – az amerikai államtitkár, Victoria Nuland büszkén hangoztatott nyilatkozata is előkerült, miszerint az Amerikai Egyesült Államok öt milliárd dollárt áldozott az oroszpárti ukrán hatalom „forradalmi” megdöntésére. Mindezt még az is súlyosbította, hogy Putyinban ezt a sérelmet az egyáltalán nem várt ukrán (köztük számos ukrajnai orosz) makacs ellenállása személyes bosszúvággyá is fokozta…
Merthogy az orosz támadást az ukránok a nemzeti tisztességükön, önérzetükön, önrendelkezési vágyukon esett sérelemnek érzékelték. A korántsem legújabb keletű nacionalista sértettségérzés mindkét fél részéről csak súlyosbította helyzetet. Ezek a sérelmek a nemzeti emlékezet által megalapozott –és csak az által megalapozható – halhatatlanságra való törekvésen esett sérelemnek is számítottak. Úgy vélték, ha engedik magukon száradni a sértéseket, az az utókor szemében erkölcsi halálukat jelentené. Márpedig a szó bizonyos értelmében ma is minden ember és minden nemzet valamiféle halhatatlanságról álmodozik. Fukuyama jóslatával ellentétben a történelemnek korántsincs vége…
A háborúknak azonban mindig véget kell érniük. De hogy ez az esztelen orosz-ukrán öldöklés mikor ér véget, nehéz lenne megjósolni. Az azonban bizonyosra vehető, hogy csak akkor, ha mindkét fél úgy érzi, hogy a sértést sikerült megtorolnia, azaz tiszta önérzettel nézhet önmaga és a világ szemébe.
A probléma csak az, hogy ez a fajta „halhatatlanság” máris sok-sok ezer ártatlan ember értelmetlen és jóvátehetetlen halálába került, és ki tudja még hányba fog kerülni?