Két hete Paliról beszéltem. Léphaft Pál vajdasági karikaturistáról, illetve az ő személye ürügyén a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által megjelentetett két kötetről. Az elsőnek, a Gúnyhatár címűnek nemcsak társszerzője felerészben, ugyanis az ő karikatúráit illusztrálták publicisztikában a felkért szerzők, hanem tipográfusa, borítójának tervezője is. A második kötetnek a borítóját jegyzi. Most egy másik Paliról kell szólnom, mert egyik kötet sem jöhetett volna létre az ő ötlete, kitartása és támogatása nélkül. Tehát most Galbács Pál nyugalmazott televíziós újságíróról lesz szó, arról az örökmozgó riporterről, szerkesztőről, aki számára a nyugdíjas lét nem nyugalmat, hanem örök cselekvést hozott. Újságíróként sokat megélt és megért, akárcsak a szintén televíziós újságíró felesége Schaffhauser Ildikó. Miután a hazai magyarság számára lehetővé tette az intézményépítést a politikai enyhülés, részt vett különböző sajtóintézmények építésében az írott sajtóban – így a frissen indult Hargita majd Megyei Tükör munkatársa volt –, előtte meg közben tanult mesterségét is művelte, azaz magyar nyelv és irodalom szakos tanárként tanított, vagy éppen… munkanélküli volt. A rendszerváltás után Bukarestben és Kolozsváron volt televíziós szerkesztő, illetve az MTV és a Duna TV állandó munkatársaként tevékenykedett.
A nyugdíj számára nem tétlenséget jelentett, csupán azt, hogy nem kell mások által megszabott napi penzumot teljesítenie, csak a saját maga által kirótt feladatokat kellett elvégeznie. A szakmával nem szakított, s az iránta való hűsége, ragaszkodása jeléül komoly áldozatokat is hozott. Egy általa tett felajánlás vált a székelyföldi újságíró-társadalom katalizátorává: ugyanis Sepsiszentgyörgy szomszédságában, Illyefalván egy pazar fekvésű telket ajánlott fel egy, az újságírók javát szolgáló létesítmény felépítésére. S hogy komolyan gondolta felajánlását, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy évekig várt arra, hogy valaki elfogadja és a felajánló feltételeinek megfelelően hasznosítsa a telket. Mikor látta, hogy lassan őrölnek a malmok ezen a téren is, kezdeményezésére létrejött a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete, mint a térségben dolgozó sajtósok szakmai szervezete. Rendszeres időközökben találkozik a különböző médiaintézményeknél dolgozó tagság, a hírverseny, a meggyőződésbeli korlátok helyét a szakmaiság veszi át.
Időközben az szervezet vezetői minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy a telket belakja az egyesület: szép lassan, további önzetlen felajánlások, kalákában végzett kétkezi munka láttán a pályázati források csapjai is megnyíltak, ma már áll az újságíró-szervezet székháza, tető is került rá, s az építtetők azt remélik hamarosan a belső munkálatokat is sikerül elvégezni és az adományozó óhajának megfelelően végre élettel töltik be a teret.
Ennek a tevékenységnek mintegy előszele a már említett két kötet. De ezek kivitelezéséhez sem volt elegendő az ötlet, a lelkesedés, a kéziratok begyűjtése és megszerkesztése, a tördelés, ugyanis a nyomdaszámlát ki kell fizetni. Egy építkező civil szervezetnek még a nem túl borsos nyomdaszámla ellenértékének előteremtése sem egyszerű dolog, így hát, hogy az ötletből könyv legyen, Pali a családi kasszából megelőlegezte a nyomtatási költségeket.
Tehát két könyv ürügyén két Paliról beszéltem. S bár mai anyagias világunkban sokak afféle palimadárnak tartják az ilyen Paliféléket, akik önzetlenül és meggyőződésből tesznek egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség érdekében – ahelyett, hogy azt az energiát a saját gyarapodásukra fordítanák –, én inkább követendő példának, mintaként szolgáló magatartásnak tartom személyiségüket, munkájukat, ugyanis az mindannyiunk gyarapodását szolgálja.
Pali egy interjúban kifejtette: „Azon próbálok dolgozni, hogy a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete nemzeti értékek mentén működő, tartalmat, értéket teremtő szakmai szervezet legyen. Ha nem lesz tartalom, akkor megérdemeljük a sikertelenséget.”
A jelek szerint inkább sikerről kell beszámolni, s ezért emlegetem immár másodszor a Pali nevet.