Faluhelyen is él a kultúra. S nemcsak a népi kultúra él – ha éltetik –, hanem a magaskultúra is. Nagygalambfalván, Kányádi Sándor szülőfalujában immár húsz éve szavalóversenyt szerveznek: a falu jeles szülöttje verseit adják elő elemista és az általános iskola felső tagozatán tanuló diákok. Ez a rendezvény azon kevesek közé tartozik, amelyeknek jót tett a bezártság, a koronavírus-járvány következtében hozott korlátozó intézkedések sokasága és kiszámíthatatlansága, ugyanis immár nem csupán a térség iskolásai érdeklődését kelti fel, hanem az online térben való szervezés révén országos versennyé, az oktatási tárca naptárába felvett országos vetélkedővé nőtte ki magát, tavaly például tizennégy megyéből mintegy 418 diák nevezett be a szavalóversenyre. Amúgy jellemző módon az országos versenynaptárba való kerülés nem jelent anyagi támogatást is, a rendezvényt idén is Hargita Megye Tanácsa, Galambfalva község önkormányzata és nagylelkű magánadományozók segítségével kívánják megrendezni, a verseny névadó költője rangjához méltóan.
A vetélkedő szervezője a helyi Kányádi Sándor Általános Iskola igazgatója, Bálint Hajnal. A helyi sajtóban közölte, hogy a napokban hirdetik meg az idei, jubileumi kiírást. Mint mondta, az előkészületek már javában zajlanak, idén is az általános iskolák alsó és felső tagozatán tanuló diákok jelentkezését várják. A nevezést a felkészítő tanárok kell megtegyék, a videókat, versenyfilmeket pedig április elejéig kell feltölteni a megadott platformra, majd következik a beérkezett anyagok feldolgozása és elbírálása. A vetélkedő eredményét a tervek szerint május 11-én hirdetik ki.
Közismert a Kányádi Sándor által lejegyzett történet, miszerint „A vers az, amit mondani kell”. Mint írja, „Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot –, ijedtemben visszadobtam:
– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell.” Eddig a Kányáditól vett kis történet.
Nos, a költő szeretett Nagygalambfalváján rendületlenül mondják a verset.
Így éltetik a magaskultúrát a kis udvarhelyszéki faluban is.