Ferenc pápát a múlt év végéig kritikusai és szimpatizálói is a woke ideológia legtekintélyesebb képviselőjének tartották. A pápa azonban váratlanul kikelt azok ellen, akik a karácsony szót kitörölték volna a politikai korrektség szótárából, majd ez év elején elmondta kendőzetlen véleményét az eltörlés kultúrájáról is.
„Egy olyan gondolkodásmód létrejöttének lehetünk tanúi, amely tagadja a történelmet, vagy ami még rosszabb: jelenkori fogalmaink alapján újraírja azt, jóllehet minden történelmi helyzetet az adott korszak hermeneutikája, megismerési rendszere alapján kell értelmezni” – mondta a Szentatya. Majd így folytatta: „Úgy vélem, ez az ideológiai gyarmatosítás egy formája, amely nem hagy teret a véleménynyilvánítás szabadságának, és manapság egyre inkább az „eltörlés kultúrájában” ölt testet, egyre több területen és közintézményben ütve fel a fejét.”
A szólásszabadság védelmezői már korábban állást foglaltak az eltörlés őrület ellen, akkor, amikor a progresszív ideológia nevében egyes egyetemekről kitiltották Mozartot, Beethovent, indexre tették Cervantest és Shakespearet.
„Bár azt még nem látjuk, hogy az elhallgattatáson túl mit akarnak, a woke csőcselék máris súlyos károkat okoz a demokratikus közbeszédben. Egy friss kutatás szerint sok amerikai ódzkodik megvallani véleményét attól való félelmében, hogy netán valami nemkívánatost talál mondani” – rosszalta Samuel J. Abrams, a szólásszabadság kérdéseire szakosodó politológus.
A kortárs kultúrharc egyik központi jelensége az eltörlés kultúrája nevében lábra kapott az elhallgattatás kultúrája. A haladó woke faji- és nemi egyenlőség eszméit felkaroló egyetemi baloldal a neki nem tetsző vélemények képviselőit lerasszistázza, transzfóbnak vagy nőellenesnek bélyegzi, és akár a szólásszabadság korlátozása árán is elhallgattatja.
Ugyanakkor azzal védekezik, hogy a jobboldal felnagyítja az eltörlés kultúrájának jelentőségét, az elszigetelt anekdotikus esetekből átfogó világmagyarázatot kreálva morális pánikot kelt, és így – álszent módon a szólásszabadságra hivatkozva – próbálja meg cenzúrázni a baloldalt.
Abrams erre úgy reagált, hogy nem kell összeesküvés-hívőnek lenni, hogy összefüggő, trendszerű jelenségről beszéljünk. Sőt, már néhány kutatás is igazolja, hogy létező folyamatról van szó. Az Egyéni Jogok az Oktatásban nevű szervezet tavaly megjelent felmérését említi. A kutatás szerint az egyetemi diákok 60 százaléka hallgatta el már véleményét, attól tartva, hogy különben magára haragítaná tanárait vagy diáktársait. Abrams szintén a cancel culture veszélyét olvassa ki egy Illionois államban készült márciusi közvélemény-kutatásból, amely szerint a lakosság harmada gyakran, másik harmada ritkán, de él az öncenzúra eszközével, attól való félelmében, hogy nézeteinek nyílt vállalása kiközösítéssel járna.
A két felmérésből Abrams azt a következtetést vonja le, hogy az eltörlés kultúrája már a mindennapi közbeszédet is egyre inkább korlátozza, és ellehetetleníti a demokrácia alapjaként szolgáló nyílt és racionális vita lehetőségét.
Ahogyan a fizikai lincselés, úgy a tömeg véleménydiktatúrája is akkor akadályozható meg, ha a passzív szemlélők rádöbbennek, hogy ők vannak többségben, és nem pedig a helyzetet uraló erőszakosok. A passzív többség megmozdításához pedig gyakran elég egy-két bátor egyén kiállása is.
Mint amilyen Ferenc pápa kiállása volt.