A német Die Weltnek van egy – egyébként rendkívül intelligens – osztrák újságírója, hivatalos megnevezése szerint szabadság-főriporternő (Chefreporterin der Freihetit), aki hetente kikel az identitáspolitika ellen. Hogy mit ért identitáspolitikán, azt világosan meg is fogalmazza: a „nemiség, a bőrszín vagy a származás” közösségi komponensének elismerését. Az identitás az ő liberálisnak aposztrofált „nyelvjárásában” egyfajta szitokszónak számít. (Lásd a lap november 16-ai, 19-ei, és december 3-ai számait!) Kizárólag az egyéniséget, s mindenekelőtt az egyénnek a saját teste fölötti korlátlan rendelkezésének a jogát hajlandó elismerni.
Ezen az alapon természetesen szabadságmegvonásnak tekinti azt is , ha a az egészségügyieket, a tanügyieket, a rendfenntartóerőket vagy a nagyközönséget közvetlenül kiszolgáló hivatalnokokat az állam arra kötelezi, hogy válasszanak: a hivatásukhoz ragaszkodnak inkább vagy a testük fölötti korlátlan rendelkezéshez. Magyarán: az állásukhoz vagy a védőoltás elutasításához. Azt már elfelejti észre venni, hogy az oltási kötelezettség esetében a szóban forgó személyeket az állam nem szabadságuktól fosztja meg, hiszen a választás szabadsága továbbra is korlátlanul fennmarad, csupán attól a szabadságuktól, hogy honfitársaikat akadálytalanul a fertőzésnek szolgáltassák ki, s ezzel akár halálos veszedelembe sodorják. S ekként némelyeket közülük talán a szó szoros értelmében meg is gyilkolják. Voltaképpen közvetlenül!
Anna Schneider liberálisnak vallja magát. Ennek ellenére nagyvonalúan megfeledkezik a klasszikus liberalizmus egyik alaptételéről, mely szerint szabadságom csak addig terjedhet, ameddig mások szabadságát nem korlátozza. A gyilkossághoz való jogot mellesleg a liberális doktrína is határozottan elutasítja. A liberális államok a halálos ítélet jogi intézményét sem ismerik el. Az abszolút szabadság főriporternője anélkül, hogy tudatában lenne, mit is beszél, azaz nem szándékosan (pusztán felelőtlenül) ezt – a gyilkossághoz való – jogot szentesíti.
Kérdés azonban, mi van az önvédelemhez való joggal? Ha valaki nyilvánvalóan meg akar ölni, van jogom védekezni vagy nincs? Vagy ha egy idegen hadsereg támadja meg hazámat, jogom van megvédelmezni polgártársaim szabadságát, akár a másik elpusztításával is? A kérdés annál is inkább jogosult, mert itt nem elsősorban a saját testem fölötti rendelkezésről van szó, hiszen azt az ellenség, ha nem védekezem, hanem (lehetőleg maradéktalanul) feladom nyelvemet, kultúrámat, származásomat, politikai nézeteimet) nem föltétlenül kérdőjelezi meg. Feltéve hogy nem valamiféle – a szovjethez vagy néha az amerikaihoz – hasonló felszabadító hadsereg tagja és én nem nő vagyok.
És mert nem vagyok és nem is lehetek nő, lányaim nincsenek s még élő, leközelebbi nőrokonaim is lassan kisétálnak abból az életkorból, melyben még testi erőszak áldozataivá válhatnának, ettől a kérdéskörtől nagyvonalúan eltekintek.
De Anna Schneider érvelésében van egy aggasztóbb érv is. „Én az egyén önrendelkezéséről beszélek, természetesen, – írja – a közösségi szabadság ugyanis nem létezik.” Ez a mondat vastag betűkkel kiemelve jelenik meg a szabadság főriporterének szövegében. Tudom én, hogy ez a jogi képtelenség a mai nemzetközi jogban is egyetemes érvényűnek számít. (Lásd a közösségi jogok fogalmának egyértelmű – de korántsem román találmánynak tekinthető – hazai megtagadását is!) Mindez – hogy többet ne mondjak – zavarba ejtő. Hiszen e szerint egy közösséget, mivel közösségi jogok ugyebár nincsenek, minden további nélkül igenis be lehet oltani. Méghozzá darabonként. Sőt, akár ki is lehet irtani, hiszen közösségként amúgy sem léteznek.
Egy normális ember pontosan tudja, hogy az egyén közösségi lény, a közösség, azaz embertársai nélkül életképtelen. Az embergyerek, az állatutódok egy jelentős részétől eltekintve, ha magára marad rövidesen elpusztul. De ha valamiképpen mégis életben marad, mert mondjuk egy nőstényfarkas megszánja, továbbra is társakra, legalábbis farkasfalkára van szüksége, hogy életképessé „szocializálódjék”.
Persze a szabadság ideológusának vannak épp elméjű gondolatai is, akkor amikor a nőknek, a színesbőrűeknek vagy a migránsoknak kijáró kvótarendszert elutasítja. De ebben az esetben is kizárólag azért, mert ezúttal is „következetesen” a meritokrácia, azaz az egyéni érdem és teljesítmény mindenek fölött valóságának híve.
A kedves olvasó máris jól sejti, hogy nekem nem a nemek, a színesbőrűek, az egykori vallási felekezetek zárt közösségeinek elutasításával van bajom. Sőt semmilyen közösséget sem tekintek egyfajta törzsi értelemben zártnak. Ahogyan azt a szabadság felkent szakértői teszik. Anna Schneidert idézem: „Egy oltási kötelezettség olyan paternalisztikus eszköz, mely által az egyén a saját testi integritása fölötti rendelkezés szabadságától megfosztatik. Ezen nincs mit szépíteni.”
A kulcsszó a paternalizmus. S kimondatlanul is arra utal, hogy minden közösség, mely valami módon tagjai fölött is rendelkezhet, értelemszerűen paternalista. Csakhogy a modern társadalmak már régen nem paternalisták és nem is lehetnek azok, amennyiben az egyén fölötti önkényes rendelkezést (azaz az autokráciát) már régen az (időközben különös módon szitokszóvá gyalázott) autonómiával, azaz az egyén által meghozott tilalmaknak és kötelezettségeknek való önkéntes engedelmességgel (azaz „abszolút szabadságom” esetenkénti felfüggesztésével) helyettesítették. Legalább is elvben…
A történettudomány és a világirodalom legjelentősebb alkotásai bizonyítják, hogy egytelen egy diktátor sem volt közösségi lény, mindannyian szélsőséges individualisták voltak, akik saját hatalmi érdekeiken testi biztonságukon, jólétükökön, akaratuk minden áron való érvényesítésén kívül semmi másra nem voltak tekintettel. A közösségi lények – lettek légyen államelnökök, miniszterelnökök, katonai parancsnokok, azaz az állami főhatalom legfelsőbb képviselői – mindig demokraták voltak, hiszen nem önmaguk, hanem polgártársaik érdekében gyakorolták hatalmukat.
Nehezen tudom elképzelni mi történik Nyugaton, de valami rettenetes baj van. Egy rejtelmes, a koronavírusnál sokkal veszedelmesebb kór támadhatta meg az agyvelőket. Szinte már egyetemlegesen.
Végülis a Die Welt Németország egyik legjelentősebb és legszínvonalasabb sajtóorgánuma.