Iskoláskoromban nagyon szerettem a fizikaórán bemutatott fénytani kísérletet, lenyűgözött az, ahogyan az üvegprizmán megtört a fény, illetve az, ahogyan a fehér fény szivárványszínű, legyezőszerűen kinyíló fénynyalábbá vált. Ez a kísérlet rávezetett arra a felismerésre is, hogy mindenben, bármilyen egyszerűnek, egyszínűnek tűnjék, gazdag változatosság rejtőzik, színek tobzódnak. Csak éppen meg kell keresni a megfelelő eszközt, amivel nézzük. S ez az eszköz lehet egy csiszolt üvegdarab, de lehet a szemünk vagy a szívünk. Látni kell és befogadni a szépséget, ami körülvesz bennünket. A nézést és a befogadást azonban meg kell tanulni.
Látni és befogadni tanít a Prisma fotóklub. Ismerem tevékenységüket megalakulásuk óta, ugyanis legénylakási szobatársam szenvedélyes fotós volt, 1986-os megalakulása óta járt a klub foglalkozásaira, s nyitott szemmel, nyitott elmével és nyitott szívvel kísérletezett a fényírással, fényképezéssel, nagy izgalommal várta, mit szólnak klubtársai legújabb kísérleteihez. Akkor ismerkedtem ilyen szavakkal, mint fókusztávolság, blendenyílás, expozíciós idő, nagyító vagy fixír. Dénes szobatársam kísérletező kedve jó táptalajra talált az Experiment című tematikus kiállítások szervezését már alakulásakor kitűző fotóklubban.
A Prismát a múlt század hetvenes éveitől működő Hargita Fotóklubból kivált öt fiatal hozta létre 1986-ban, működési keretet a szakszervezetek művelődési háza biztosított hozzá. Kísérletező kedvük eredményeként már a következő esztendőben tető alá hozták az első Experiment kiállítást, 2009-ig tíz alkalommal adva teret a kísérleti fotográfiának.
Már az indulást követő egy-két évben harminc felettire duzzadt a fotó iránt érdeklődő klubtagok száma. Népszerűségét egyrészt az alkotás lehetőségének köszönhette, másrészt annak, hogy a sötét nyolcvanas évek végén nagyon kevés volt az a hatalom által megtűrt hely, ahol szabadon gyülekezhettek az azonos érdeklődésűek. S a Prisma egy ilyen hely volt. Az új világban egyik első kiállításukat a korábbi Experiment tárlatokról politikai-ideológiai szempontok miatt kizsűrizett képekből állították össze – tárlatra való gyűlt össze belőlük. Kísérletező kedvüknek tudható be az is, hogy a Prisma szervezte a környéken az első, fogyatékos alkotók fotógráfiáiból készült kiállítást.
A rendszerváltás utáni első évtizedben – a lehetőségek és a bizonytalanság növekedésének éveiben – megcsappant a klub tagjainak száma, nagy volt a fluktuáció, fellendülést a kétezres évek hoztak: ekkor nyert teret a digitális technika, mintegy demokratizálva a fényképezés kiváltságát, ez pedig sokakban felszínre hozta a fotózás tudományának és művészetének elsajátítása iránti igényt. A technikai átállás fokozatos és zökkenőmentes volt, s a fényképezni tudók számának növekedése újabb klubtevékenységek megjelenését, rendszeresítését tette lehetővé. Saját tárlatokat szerveznek, tagjaik állandó résztvevői a hazai és nemzetközi kiállításoknak, számos alkotást rangos díjakkal jutalmaznak. A hét végén ünnepelte fennállásának 35. évfordulóját a Prisma Fotóklub, az ünneplés pedig mi más lehetne esetükben, mint egy reprezentatív tárlat. A lassan két éve tartó járvány, s annak következtében a bő másfél éve feje tetejére állított életünk a beszűkített élettérrel torzította időérzékelésünket, s ez a beszűkült tér, valamint az eltorzult, lelassult idő tükröződik a kiállításon látható képeken is, gyakran furcsa álomnak, vagy hallucinációnak hatnak, átértelmezve az eltorzult valóságot. A fényképezés, mint a valóság ábrázolásának művészete sajátos értelmet nyer ezeken a felvételeken. A világjárvány torz tér- és időpercepciója az alkotók munkáját is befolyásolta. Lévén, azonban, hogy vérbeli alkotókról, összeszokott közösségről van szó, a hátrányból sikerült előnyt kovácsoljanak, újra felfedezték önmagukat és környezetüket – és képekben újrafogalmazták. Mint ahogyan a prizmára eső fénynyaláb is a szivárvány színeire bomlik.