Nyugaton közszájon forog a szellemesnek szánt bon mot ,miszerint a felnőttek a hülyeséget a gyerekeiktől örökölik. Mindez persze azokra a gyermeteg ideákra vonatkozik, melyek a mai világ szellemiségét fokozatosan megbénítják. Hogy csak néhány példát említsek közülük: a társadalom csupán a képzeletünkben létezik: egyetlen valóság az individuum; a férfi és a nő közt nincs semmi lényegbevágó különbség, a (mint láttuk nem is létező) társadalom tesz férfiakká vagy nőkké bennünket; a családnak, melybe születünk, a helynek, ahol meglátjuk a napvilágot semmi jelentősége; ezért aztán alapvető emberi jog, hogy nyelveinket és kultúráinkat is úgy csereberélgessük, mint ruhadarabjainkat; amiből persze az is következik, minden ember – alapvető emberi jog gyanánt – tetszése szerint választhatja meg, hogy a világ mely táján, kik között szeretne élni; akkor lehetünk igazán szabadok, ha minden társadalmi és természeti kötöttségtől megszabadulunk stb. Oldalakon át folytathatnám.
Ezeket – a korlátoltság kétségtelen jeleit magukon viselő – evidensen paradox eszméket a felvilágosodást követő évszázadokban tényleg a fiatalabb nemzedékek honosították meg az emberi társadalmakban. Fokozatosan divattá vált ugyanis, hogy az a korszerű, ami új, ami fiatalos. Korábban az idősebb generációk által átörökített hagyományok biztosították a társadalmi stabilitást. Újabban egyetemesen elfogadottá vált a nézet, hogy a társadalmi stabilitást a fejlődés: a társadalom tudományos, műszaki, szellemi haladása alapozhatja meg. Hogy maga a stabilitás csupán újabb és újabb társadalmi felfordulások, úgynevezett forradalmak révén tartható fenn. Mindig azokat a szép új világokat kell szép sorban lerombolnunk, melyeket – a múlt nyomorúságaiból kilábolandó – mi magunk teremtünk meg.
Az írás indító mondata így aztán maga is csak látszatra paradox. Mert igaz ugyan, hogy a fiatalabbak alapvető testi és szellemi adottságaikat szüleiktől, sőt az ő közvetítésükkel a távolabbi ősöktől öröklik, ez a folyamat csak egyirányú lehet. Akárcsak maga az idő, kizárólag a múlttól a jövő felé haladhat. Azaz örökölni csak valami korábban már leglévőt lehetséges.
Csakhogy szakkörökben az is közismert, hogy létezik úgynevezett kulturális öröklődés is. Sőt, az sem titok, hogy az emberiség egyre inkább fölpörgő „fejlődésében” ez utóbbi játssza a meghatározó szerepet. A genetikai fejlődés (mert természetesen van az is), ami bennünket, embereket illet, lomhán cammog a kulturális mögött. Genetikailag az elmúlt néhány százezer esztendőben alig is fejlődtünk valamit, legfeljebb a már régesrég bennünk lappangó képességeket fejlesztettük a társadalmi életben olajozottam működtethető készségekké. De ez az utóbbi fejlemény inkább a kulturális folyamatok körébe tartozik.
A kulturális öröklődésnek azonban van egy, a genetikaitól élesen eltérő sajátossága is. A jövőtől a jelen felé is irányulhat. Az utópiák például valamely képzelt jövőt igyekeznek a jelenbe telepíteni. Ezek voltaképpen álmok, álmodozni pedig tényleg főként a fiatalok szoktak. Őket még kevésbé kötik a tudományos ismeretek, szokások, kötelezettségek, sőt nosztalgiák. Főként azóta, amióta bokros elfoglaltságaink miatt teljesen szabadjukra engedtük őket. Egy gyereknek ma már mindent szabad, csak azt nem, hogy bármiben is megzavarjon bennünket. Ha ezt az egyetlen kötöttséget (még) elfogadja, korlátlanul szabad. Szabadabban újíthat is. S mivel az említett okokból mi, szülők magunk mondunk le arról, hogy ismereteinket, tapasztalatainkat átörökítsük a gyerekeinkre, a voltaképpen e célból létrehozott iskoláknak ma már a legkisebb gondjuk is fontosabb a hagyományok szakszerű továbbadásánál, mi kényszerülünk arra, hogy átvegyük azokat az újításokat, melyekkel ők (mármint a fiatalabbak) előrukkolnak. Sőt mi több, minél idősebbek leszünk, mi magunk is annál fiatalabbaknak szeretnénk látszani. Testiekben és szellemiekben egyaránt. Gyakorta nem is lekicsinylendő „sikerrel”…
Így aztán bármennyire is meglepő, a szellemesnek tűnő bon mot-ban nincs semmi paradox. A legkevésbé sem mulattató valóság fogalmazódik meg benne.
Legalábbis véleményem szerint.
(Mégis, ami biztos, az biztos, ezt az írást is mielőtt elküldeném, valamelyik nőismerősömmel is elolvastatom. Ő könnyebben meg tudja ítélni, hogy kielégítően előre haladtam-e az öröklésben, hiszen ő – a semleges nem tengeréből kiszorult nőneműek egyikeként – még elég fiatal és megfelelően maradi is, hogy ítélkezhessen.)