Rövid idő alatt két, ellentétes előjelű hírt kaptunk, ugyanabban a témakörben: november 11-én arról számoltak be a hírcsatornák, hogy „a legfelsőbb bíróság jogerősen elutasította az egykori kolozsvári Marianum katolikus leánynevelő intézet épületeinek a visszaszolgáltatását”; tegnap pedig arról olvashattunk, hogy „újra az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül a nagyenyedi vár részét képező Bethlen-kastély”.
Október 22-én még arról számolt be a sajtó, hogy „a tanúk kihallgatásával folytatódott a zilahi Wesselényi Kollégium visszaszolgáltatásával kapcsolatos bűnvádi eljárás, amelynek keretében az ügyészek korábban gyanúsítottként idézték be a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület (KREK), és az EREK püspökét, Csűry Istvánt és Kató Bélát is”.
A Mikó-ügyig még azt hittük, hogy ha csak részben is, de történelmi egyházaink visszakapják ingatlanjaikat, legalábbis a reprezentatív, a közösség számára fontos, jelkép értékű épületeket, így a nagy múltú iskolákat. Sorra vette birtokba az egyház és a hívek közössége a kolozsvári unitárius, református és katolikus iskolákat, a csíkszeredai katolikus gimnáziumot, a marosvásárhelyi református kollégiumot, hogy csak pár fontos épületet említsek, de a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása, majd a restitúció jogosságának megkérdőjelezése és a hosszú persorozat után újraállamosítása behúzta a restitúciós féket – mintha az illetékes bizottság nem mert, vagy nem akart volna újabb ingatlanokat visszaszolgáltatni.
A magyar közösségi vagyonok, illetve a történelmi családoktól elkobzott vagyonok visszaszolgáltatásának ellenzői is vérszemet kaptak akkoriban, sorra indították a jóvátételi törvények alapján meghozott döntések megsemmisítésére a pereket – kisebb-nagyobb sikerrel.
Minden egyes visszaadott kastély, birtoktöredék kapcsán elszabadulnak az indulatok, a nacionalista sajtó és a nemzetféltő politikusok mindent latba vetnek azért, hogy lejárassák, befeketítsék a hajdani tulajdonosokat, minden érvet megkeresve arra, hogy leállítsák, s ha lehet vissza is fordítsák a restitúciós folyamatot.
Holott ha jól belegondolunk, 1948-ban az állam berendezett, használatban lévő épületeket vett birtokba egyetlen tollvonással, de rossz gazdának bizonyult, s míg a pártállami időszakban így vagy úgy, átépítve, megcsonkítva, kifosztva használta az épületeket, a rendszerváltás után, az esetleges visszaszolgáltatás hírére ebek harmincadjára hagyta jelentős hányadukat, gyakran már csak egy rom képezte a visszaszolgáltatás tárgyát. Ha képezte… Mintha azt akarták volna jelezni, ha már a miénk nem lehet, akkor ne legyen a magyar grófoké sem. Ez esetben a gróf szó jelentése egyenértékű a megtestesített, románfaló, kizsákmányoló gonosszal.
S így megsemmisült Erdély épített örökségének számottevő hányada.
Holott a visszaszolgáltatásban sem volt sok köszönet, ugyanis a hajdani kastélyokhoz, de akár közösségi célokat szolgáló ingatlanokhoz is, a fenntartást biztosító uradalmak, erdőségek tartoztak. Ezek jelentős részét elvitte az első földreform, még 1921-ben, az 1948-ban államosított maradék visszaszolgáltatása pedig csupán részben történt meg, sok esetben gyakorlatilag még az állagmegóvást sem lehet elvégezni egy-egy épületen a tulajdonos anyagi helyzete miatt.
A kolozsvári és a nagyenyedi eset is bizonyítja törvényeink rugalmas értelmezhetőségét, s azt, hogy a nem egyértelmű politikai akarat nyomán megszületett restitúciós törvények sem voltak egyértelműek, így a folyamat sem bizonyult következetesnek, hasonló ügyekben egymásnak ellentmondó határozatok, ítéletek születtek. Ráadásul, mikor már mindenki mindent elfelejtett, végérvényesnek tudva egy-egy évekkel azelőtt hozott, jogerősnek mondott döntést, megszületett annak az ellentétese is.
Az a gyanúm, hogy még hosszú ideig kapunk majd ellentétes előjelű híreket a visszaszolgáltatás témakörében. Abban is…