Minap azon szörnyülködtem, hogy mennyi tudományos-fantasztikus történet kering közszájon egy-egy adott téma – főként a járvány és az oltás – kapcsán. Felháborítóan fiatal kolléganőm kijavított: nem tudományos-fantasztikus történetek ezek, mert akkor valós tudományos alapjuk lenne, csupán fantasy sztorik azok, amivel az emberek etetik egymást. S mennyire igaza van! Mert mi a tudományos a gyíkemberekben, a lapos földben, a három nemzedéken át öröklődő meddőségben és társaikban?
Erről jutott eszembe, hogy szerény méretű, nem túl feltűnő kivitelezésű könyvet kaptam postán, még a nyáron: Kustán Magyari Attila akkor még újságíró kollégám jegyzi a kötetet, amelyben szociológiai megközelítésben, a gyakorló újságíró rutinjával, egyszerű szavakkal, közérthetően, s szinte észrevétlenül didaktikusan írja le a napjainkban közszájon forgó összeesküvés-elméleteket, számos példát sorakoztatva fel szűkebb és tágabb környezetünkből.
A szerző megindokolja „amiért az olvasót érdekelheti a téma”: „nem mindegy, hogy miben hiszünk, és hogy miben hisznek embertársaink. Az összeesküvés-elméletek, ahogyan az ideológiák, a vallások, a hagyományok, szokások, társadalmi normák és kényszerek is, befolyásolják a cselekedeteinket.” A kijelentés igazságát nap mint nap megtapasztalhatjuk a közösségi médiában zajló kommentözönt olvasva, közvetlen ismerőseinket, barátainkat, rokonainkat hallgatva, főként amióta a világjárvány és a következtében meghozott korlátozó intézkedések felborították mindennapjainkat, megváltoztatták napi rutinunkat. Az emberek ezelőtt egy jó bő évvel még a hatalom megítélése, a politikainak mondott meggyőződés mentén szerveződtek már-már kibékíthetetlen szekértáborokba, ma a járványhoz, az oltáshoz való viszonyulás még mélyebb szakadékokat hozott létre parányi és törékeny társadalmunkban.
Kustán Magyari Attila elemzi a konteók kémiáját, fontos összetevőként jelölve meg a tervet és a titoktartást, leltárba veszi az összeesküvés-elméletek tipológiáját, majd választ keres arra a kérdésre, hogy miért születnek ezek az elméletek. Válaszában két kulcselemet jelöl meg: a befogadó közegben a minták megtalálására való hajlamot és a sérülékeny társadalmi rétegek fogékonyságát. A szerző körbejárja az összeesküvés-elméletekben hívő társaink megítélését, tudásuk értelmezését és besorolását, s kísérletet tesz arra is, hogy bemutassa a konteók működését.
Izgalmas része a kötetnek a szűkebb és tágabb környezetünkben élő összeesküvés-elméletek számbavétele. Mint írja, kies hazánkban is találkozhattunk olyan eseményekkel és szereplőkkel, „akik gyakran alkalmaznak/alkalmaztak összeesküvés-elméleteket a politikai álláspontok megerősítéséhez”, nem egyszer felhozva „a magyarok áskálódása és Erdély elcsatolásának évszázados veszélye, de az egészségügyi kártya és az oltások, a zsidóknak tulajdonított titkos tervek” témáját. De ilyen téma a rendszerváltás történéseinek magyarázata, az ellopott forradalom mítosza. A szerző kitér a magyar összeesküvés-elméletekre is, mint az Erdélyt ellepő migránsoktól való félelemre, Erdély Romániától való elszakadásának tényként való tálalására, a magyarok származástörténetére vonatkozó narratívákra, a szabadkőművesek ténykedéseire, a zsidók megítélésére, ugyanakkor leltért készít a globális és külföldi összeesküvés-elméletekről is.
Kötete végén a szerző leszögezi: „az összeesküvés-elméletek rohamos terjedése nemcsak az olvasók tájékozatlanságából, az internetes források hitelességével szembeni érdektelenségből fakad, és nem is csak abból, hogy a kínálati oldalon élnek a lehetőséggel.” Lehetséges okként jelöli meg azt, hogy „általános bizalmatlanság alakult ki nemcsak a politikával szemben, de a sajtóval és az akadémiai réteggel szemben is.”
Hogy mit hoz a jövő? „Jelen pillanatban úgy tűnik, a sajtó elsősorban […] adatokkal tölti meg a fejünket, amelyeket azonban képtelenek vagyunk értelmezni, vagy ha kapunk is magyarázatot, azok nem föltétlenül elégségesek”.
A szerző könyve tehát nem fantasy, s még csak nem is sci-fi. De segít megkülönböztetni egymástól e két műfajt, s mindkettőt a valóságtól.