Kezdő újságíróként jártam először bányában. Bár nem is volt igazi bánya, csupán gyakorlótárna a balánbányai bányásztanulók számára, nagy hatással volt rám, borzongással töltött el a tudat, hogy – ha csak pár méterrel is, de – a föld felszíne alatt vagyok, ott, ahol, ha kialszanak a lámpák, a sötétség és a csend az úr; ahol az ember minduntalan érzi a szokatlan helyzet okozta nyomást, félelmet.
Nemrégiben Szlovéniában jártam, Idrijában, a világ második legnagyobb higanybányájában, amely fennállásának 500 éve alatt a világ higanytermelésének mintegy nyolcadrészét adta. A turistát a hajdani bányaszékház eligazítótermében fogadják, kis filmet vetítenek számára az idrijai higanybányászatról, majd mindenki kiválaszthatja, milyen nyelven szeretne idegenvezetést, s máris kapja az audiókészüléket. Utána munkaruhafelsőt és sisakot kap mindenki – méretének megfelelőt –, hogy ruházata tisztaságára és fejének épségére vigyázhasson a szűk, keskeny, helyenként alacsony járatokban.
Ma már csak pár szint járható be a korábbi bányából, ugyanis a cinóberérc kitermelése után a járatokat azonnal betömték, hogy ne roskadjon be a föld, ne veszélyeztessék a bánya tárnái fölött elhelyezkedő, mintegy tízezer lakosú várost. 700 kilométerre tehető az eddig kiásott járatok hossza, a legmélyebbi szint 400 méterrel a földfelszín alatt található. Az 1490 óta folyó bányászat a 2000-es évek első évtizedében szűnt meg, 2011-ben tiltották be a higany használatát Szlovéniában. A bánya az UNESCO világörökség része lett, a városka a bányászatról fokozatosan és sikerrel állt át az oktatásra és az idegenforgalomra.
A bányalátogatás az eligazítás és a beöltözés után kezdődik, a bányaszékházból egyből a földalatti járatba, a föld gyomrába vezető galériába lépik a látogató. Hűvös és nyirkos odabent a levegő, a szuszogást ráadásul a koronavírusos világunkban amolyan népviseletté lett védőmaszk is nehezíti. Csak libasorban lehet haladni, a keskeny járatokban helyenként egy testesebb ember alig fér el. Az első megálló a föld alatti Szentháromság-kápolnánál van. A bányászok itt kérték az égiek áldását és oltalmát munkájukra.
A bányalátogatás során, mind mélyebbre ereszkedve a föld alá megismerhettük a cinóberérc fejtési módjának változását, azt, hogy miként hatott a műszaki fejlődés a kitermelt mennyiség növelésére, illetve a bányászok biztonságára. Láthattuk, hogy a csákányt és lapátot miként váltották fel a különböző gépek és hogyan alakult a tárnák, járatok aládúcolásának technikája, illetve azt is, hogy milyen eszközökkel juttatták fel az ércet a felszínre.
Mint elhangzott, a bányászok tíz-tizenkét órát töltöttek a föld alatt, néha pihenniük is kellett, így hát pihenőtermeket alakítottak ki számukra, szükségüket pedig külön helyiségben, fából készült cseberbe végezték. Ezt a csebret önkéntesek vitték a felszínre: aki ezt vállalta, aznap már nem kellett lemennie a bányába, így munkanapját akár egy-két óra alatt is letudhatta, ráadásul konyakot kapott búfelejtő gyanánt, míg a többi bányász stresszoldóként, no meg a higany okozta mérgezés ellensúlyozásaként fehérürömmel ízesített gerus nevű szeszpálinkát ivott.
Nem tudom mennyire óvta meg őket a mérgezéstől, ugyanis mint megtudtuk a bányászoknak a higany miatt hamar kihullott a foguk, időnap előtt meghaltak. Idegenvezetőnk keserű humorral jegyezte meg, hogy ha egy bányászfeleség szerencsés volt, akár háromszor is férjhez mehetett.
Miután újból a felszínre értünk, mindenki kapott egy pohár gerust. Bűnrossz volt, de nagyon jól esett, még repetát is kértünk az elkápráztató, ugyanakkor nyomasztó bányalátogatás után.
Közben eszembe jutott első és mindaddig egyedüli bányaélményem, a balánbányai iskolatárna. Vajon mi lehet annak a sorsa? S óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem lehetne Balánbánya a mi Idrijánk, miért ne lehetne turisztikai célokra használni a még meglévő, biztonságos járatokat?
Megannyi kérdés, ami a bánya mélye és a gerus hatására jutott eszembe…