Ilyenkor ősszel, betakarításkor, a közösségi oldalakon jól megfigyelhető, hogy kisebb-nagyobb csoportokban egyre többen hirdetik eladásra, cserére saját mezőgazdasági termékeiket, még akkor is, ha árak nem nagyon kisérik ezeket a jelentkezéseket, hiszen a pénzügyőrök is ráfigyeltek az adóelkerülési lehetőségekre.
Mindez hozzátartozik ahhoz az évek óta, szép csendesen előretörő jelenséghez, amely megpróbálja leginkább a helyi élelmiszercikkeket helyezni előtérbe az országos vagy globális kínálatokkal szemben, többek között vegyszermentességet és biótermesztést, vagy éppen házhoz szállítást ajánlva.
A nagy őszi terméknapok ugyan eltűntek, de a vírusjárványok ellenére megnőtt a szilva-, hagyma-. káposzta-, alma-, gesztenye-, sajt-, méz- és más fesztiválok száma, ugyanakkor az is jól észrevehető, hogy az erdei gyümölcsök mellé beléptek a piacra a nemesített változatok is: egyre inkább terjednek a kisebb-nagyobb áfonya-, ribizli-, málna és szeder-ültetvények, amelyek óriási gyümölcseikkel csábítgatják a vásárlókat és egyben utalnak arra is, hogy a nyugat-európai kertészeti eljárások mifelénk is kezdtek meghonosodni.
A virágpiacról nem is beszélve, hiszen aki többfele jön-megy az országban, jól látja, hogy milyen mértékben szaporodtak el az üvegházak, a kertészeti árudák és eredményük hogyan tükröződik a települések arculatában vagy éppen a magánházak udvarain.
A helyi termékek divatját éljük – foglalhatnánk össze, ezeket azonban nem korlátozhatjuk csupán az elmondottakra, hiszen jól észrevehető, hogy előretörnek a helyi szellemi termékek is.
A napokban egy olyan községi könyvbemutatónak voltam a meghívottja, amelyen többszázan vettek részt, a jelenlétet megirigyelhette volna bármilyen nagy országos vagy nemzetközi könyvvásár is. Persze, helyi jellegű könyvet mutattak be, és ez egyre gyakoribb. Egy-egy helyi közösség elkészíti a saját monográfiáját, visszatekint saját világháborús hőseire vagy áldozataira, megírja, összefoglalja saját neves embereinek az életét, tevékenységét és ugyanakkor nagy figyelmet fordít arra is, hogy mindezt saját összefogásból, saját pénzügyi háttérrel tegye meg.
Többfele saját erőből újítják fel az egykori művelődési otthonokat, amelyek természetesen más közösségi funkciókat is kapnak, és az is jól észrevehető, hogy lassan-csendesen az építkezések terén is megindult a szemléletváltás. A néprajzkutatók, műépítészek, örökségvédők évek során elhangzott intelmei nem bizonyultak csupán a pusztába kiáltott szavaknak, és van ahol lakásokká alakítják át az egykori, szénatárolási funkciójukat elvesztő csűröket, vagy vigyáznak arra, hogy az új otthonok beilleszkedjenek a hagyományos építkezési formákba. Mindeközben pedig sok-sok községben már a mellékutcákat, sőt a mezei utakat is leaszfaltozták, a különböző közművesítési szolgáltatások pedig egyre több családot érnek el, a világhálós ellátottságról nem is beszélve.
Hogy kissé tudományoskodó kifejezéssel éljek, jó érzés azt látni, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a lokalitás előre tör és bizony szép számmal akadnak olyan falvak is, ahová a világ különböző országaiból visszatérnek a fiatalok és itthon fektetnek be.
Persze, mindez nem jelenti azt, hogy szerte Erdélyben nincsenek már pusztuló házak, utcasorok, vagy falvak. De érdemes arra is felfigyelni, hogy bármiféle politikai hercehurca és vírusjárvány-hullámzások közepette az elmúlt három évtized nem múlt el nyomtalanul és ez még akkor is derűlátásra ad okot, ha éppen most az elszabaduló enegiaárak borzolják a kedélyeinket.