Európa mind lehangolóbb éveket hagy maga mögött. Fejünk fölött az egyesült Európáról álmodó, lábukat bárányfelhőkről alálógató brüsszeli bürokratákkal, talpuk alatt a földrengések, hurikánok, árvizek által rengetett és szaggatott anyafölddel, s köröttünk a minden korábbi illúzió dacára egyre leküzdhetetlenebbnek tűnő világjárvánnyal tekintünk a jövőbe is.
A választási kampányok és a politikai küzdelmek szemetével elkeveredve egyéb sem ömlik ránk a tévéből, a rádióból, a lapokból csupán az aggodalom.
És van olyan is, amitől a hideg futkározhat a hátunkon. Újabban ugyanis nem a gazdaság az, ami dübörög. Egészen pontosan a gazdaság csak egyetlen szegmense döntöget rekordokat, s ez a hadiipar. Németország a közel-keleti polgárháborúk egyik legjelentősebb hadiipari szállítója. Többségükben a tőlük származó fegyverekkel öldösik egymást arab barátaink.
Kína és Amerika meg olyan tempóban fegyverkezik, hogy azok a hidegháború lázas esztendein is túltesznek. Ráadásul még a fegyverkezési versenyben is mi, európaiak húzzuk a rövidebbet. Saját hadseregünk alig van. Ha fellobban egy háborús konfliktus, kénytelenek leszünk – voltaképpeni érdekeinktől függetlenül – az amerikaiak által dominált NATO-ra támaszkodni.
S ami még kellemetlenebb, a NATO esetenként nem csak Afganisztánt, de minket, európaiakat is hajlamos cserben hagyni. Trump távozott, az America first azonban maradt. Ezt épp a napokban volt alkalma Európa egyik vezető személyiségének, Emmanuel Macronnak közvetlenül is megtapasztania. Mióta Anglia elhagyta az Uniót, Franciaország maradt Európa egyetlen katonailag is potens állama. Nem csak atomfegyverekkel rendelkezik, de számottevő hadiipara is van, és Németországnál is jelentősebb kivitelt is lebonyolít.
Amint azonban Macron külügyminisztere, Jean Yves Le Drian a napokban bejelentette, Franciaország kénytelen volt visszarendelni ausztráliai, angliai és amerikai nagyköveteit. Ami a diplomáciában a hadüzenetet közvetlenül megelőző lépésnek számít. Franciaország ugyanis korábban Ausztráliával, Angliával és Amerikával 56 milliárd eurós szerződést kötött az Indiai-óceán védelmére szánt tengeralattjárók gyártására. Az Ausztrália és Kína közt mindinkább kiéleződő konfliktus, mely csupán az amerikai-kínai katonai és gazdasági versenyfutás egyik leágazása, az ausztrálokat arra készteti, hogy fenyegetettségüket a legkorszerűbb tengeralattjárókkal mérsékeljék. A tengeralattjárók közismerten a modern hadiipar meghatározó katonai eszközei közé tartoznak. Nem csak nagy teherbírásuk miatt, de rendkívüli mobilitásuk és követhetetlenségük okán is. Ezek a tulajdonságaik kitűnően alkalmassá teszik őket arra, hogy birtokosaik adott esetben nukleáris robbanófejekkel láthassák el, és ekként a legváratlanabb helyekről és pillanatokban indíthassanak atomtámadásokat.
A diplomáciai botrány és a macroni dühroham oka az, hogy Ausztrália, Anglia és Amerika úgy döntöttek, hogy az – elektromos és szénhidrogénekre alapozott – hagyományos meghajtású francia tengeralattjárók helyett olyan atommeghajtású tengeralattjárók tervezett nemzedékének megrendelésére vegyék rá az ausztrálokat, melyek jóval mozgékonyabbak, mélyebb merülésűek és nagyobb teherbírásúak. Ezek szállításának megkezdését Biden amerikai elnök már a következő 18 hónapra beígérte. Ami a szakemberek véleménye szerint teljesen irreális célkitűzés. Pedig a francia ipar már meglehetősen előre jár a kivitelezésben. A bizalom megvonása – implicite a virtuális szerződésszegés – francia nézőpontból fájdalmas csapásnak, hogy ne mondjam, hátbaszúrásnak számít. Az 56 milliárd dollár ugyanis súlyos vérveszteséget jelent az amúgy is gyengélkedő francia gazdaságnak.
És nem ez az egyetlen eset, amikor az amerikaiak az amúgy is szorongatott helyzetben lévő Európát megpróbálják kiszorítani az oly jövedelmező fegyverpiacról. Igaz, az idő sürget, hiszen Kína feltartóztathatatlanul és imponáló technikai készségekkel fegyverkezik.
A jelek arra vallanak, hogy a nagy Amerika akkor fog cserben hagyni bennünket is, amikor éppen kedve tartja. Afganisztán az intő példa.
De ami a legrettenetesebb, az maga az amerikaiak Oroszország- és Kína-politikája által is gerjesztett fegyverkezési verseny.
A Föld erőforrásai kimerülőben. Az emberiség a természeti katasztrófa közvetlen árnyékában utolsó erőforrásait is esztelen és értelmetlen fegyverkezésbe öli. Hiszen egy újabb világháborút követően a romok fölött legfeljebb már csak a fegyvergyárosok számigálhatják tovább a billiárdjaikat. Ha ők is túlélik egyáltalán …
A legszomorúbb és a legveszedelmesebb mégis az, hogy a társadalmi együttélés legfontosabb alapelvei mennek szemünk láttára veszendőbe: az adott szó szentsége, a párbeszédkészség, a szolidaritás, a kölcsönös bizalom, azaz mindaz, ami az utóbbi közel száz esztendőben elejét vehette annak, hogy globális méretekben egymásnak essünk. Minden közösségi életforma a szétesés határára jutott. S a kór sajnos éppen abból az államból árad szét, mely eleddig a demokrácia és a feleket kölcsönösen kordában tartó erőegyensúly legfőbb letéteményese volt.
Ma már aligha ha van olyan szakember, aki megmondhatná, hogy a közeljövőben mire számíthatunk. Bármi megtörténhet.
Márpedig a bizonytalanság légkörében a félelem rendszerint agresszivitássá, az agresszív propaganda pedig öngyilkos indulatokká fajulhat…