Egyik székelyföldi rokonom, D. meséli, hogy magyarországi látogatásakor az ottani
rokonoknál összejött egy baráti társaság. Az italozás hevében nyilván a származásaink is szóba
kerültek. A háziasszonyra „alapos okkal” – mindig is felnéztünk. Tiszteletre méltó értelmiségi, a
magyar irodalom egyik jeles szakértője. Félig kedveskedésből, félig őszintén megjegyeztem –
folytatja a rokon – „Te, Á. én mindig is irigyeltelek a félig sváb származásodért, nekem még
magyar rokonaim sincsenek, »színtiszta« székely vagyok. Tudod, volt is egy kutyabőrünk (a két
világháború közt szüleim egy múzeumnak ajándékozták, aztán eltűnt a háború zűrzavarában),
melyen az állt, hogy az anyai ük-ük apám elad egy birtokrészt apai ük-ük apámnak, aki akkor
valóban a falu bírója volt. S onnantól már az egyházi anyakönyvekben is követni lehetett:
minden utódjuk egyfolytában székely. Őszintén irigyellek a sváb őseidért.” Aztán jött a reggel,
még mindig zúgott a fejem az italtól, odaült az ágyam szélére, s megkérdezte tőlem: »Te, D.
emlékszel még, hogy az este lesváboztál?”« Leesett az állam, hiszen tényleg szeretném, ha én is
olyan lehetnék, mint a legtöbb magyar, akinek ősei közt a legkülönbözőbb nemzetiségek
előfordulnak.”
A történet engem is szíven ütött, hiszen lesvábozni, leszlovákozni, lerománozni azt
jelenti, hogy „tisztátalan” származása miatt lekicsinyelek valakit mint valamiféle korcsitúrát.
Effélével idehaza nem nagyon találkoztam. Környezetem még a román nevű magyarokat
is tisztelte, merthogy a magyar identitást is magukévá tették (a hangsúly az is-en van). S a
magyarokat sem róttuk meg, hogy a románt is, legfeljebb akkor, ha a magyart végképp
megtagadták. De szóvá már ezt sem tettük, legfeljebb egymásközt.
Merthogy erre volt is okunk, hiszen minden, magyarságát feladó magyarral a magyar
nyelvi-kulturális közösség vált szegényebbé. Családom tagjai egyenesen büszkék rá, hogy
tökéletesen vagy majdnem tökéltesen beszélik a románt. Egy – sok szempontból nem is
akármilyen – kultúrával és egy szép hangzású nyelvvel gazdagabbak, s a spanyolhoz, olaszhoz,
franciához is könnyebben hozzáférhetnek. Eközben azonban önérzetes magyarok is…
Én a német tudásom miatt a német identitást is magaménak érzem. Bécsben szinte már
otthon éreztem magam.
Szeretem és hazámnak is tartom Magyarországot, de hogy valami még ott sincs teljesen
rendben (nálunk sok szempontból nagyon nincs), azt az is jól jelzi, hogy azok az érzékenységek,
melyekről a D. története tanúskodik – s melyekkel időnként én magam is találkozhattam – még
mindig nem múltak el maradéktalanul.
S azt is sejtem: miért. Á. esetében például csaknem bizonyosan azért, mert ő pontosan
tudja, hogy a magyarországi svábokat a magyar hatalom telepítette ki Magyarországról.
Marhavagonokban és egy szál hátizsákkal, mint a zsidókat. Egy romhalmazzá bombázott
Németországba. S ők – hiteles források szerint – még a marhavagonokban is a magyar himnuszt
énekelték. És nem zum Strutz. Néhányan megúszták, mint Á. ősei is. Ők már hanyat-homlok
menekültek a magyar identitásba. Már csak abban érezhették biztonságban magukat. Á. már mint
„színtiszta” magyar szeretné ezt a gyalázatot elfeledni. Merthogy azt, amit mások követnek el
ellenünk, azt idővel képesek lehetünk megbocsátani, de azt, amit mi (Á. válalt önazonosságának
nézőpontjából „mi, a magyarok”) követtünk el mások ellen, azt rettenetesen nehéz megbocsátani.
Önmagunknak. A legváratlanabb alkalmakkor törhetnek elő a tudatalattiból. Á. sértettsége
nyilván lelkes magyarságából fakadt…
Mi, romániai magyarok – minden sérelmünk és szenvedésünk dacára – azért neheztelünk
kevésbé a románokra, mint ők ránk, mert – bár a mi lelkiismeretünk sem lehet maradéktalanul
tiszta – mindenképpen kevesebb feledésre méltó emlék terhel bennünket, mint amennyi őket
terhelheti.
Nem szeretek általánosítani, de ez esetben sajnos tényleg közösségi emlékekről van szó,
melyekről beszélni nem csak nyilvánosan, de egymás közt is tilos, de melyek azoknak a lelkét is
megterhelik, akiknek az ősei tiszta lelkiismerttel élhettek és haltak meg, mert adott esetben –
minden kockázat ellenére – kiálltak az emberségükben megalázottak mellett.
Vajon mikor válunk már valóban képessé arra, hogy ne csak megőrizzük, de ki is
heverjük történelmeinket?