A Kolozsváron kéthetente megjelenő Helikon, amely fejlécén ugyan irodalmi lapnak tekinti magát, de érdeklődési köre a hazai kultúra jóval több területére kiterjed, tiszteletreméltó következetességgel közöl hosszabb interjúkat írókkal, költőkkel, közéleti személyiségekkel.
Az augusztusvégi lapszámban Tamás Dénes két és fél oldalon át faggatja a szeptember 8.-án éppen hetven éves Markó Bélát, számos részletét megvilágítva annak az életútnak, amely az Igaz Szó egykori szerkesztőjét a hazai rendszerváltás után a politikába vezette, illetve a romániai magyarság igen jelentős közéleti személyiségévé avatta.
Amíg Markó Béla 1993-tól tizennyolc éven át az RMDSZ-t vezette, amíg szenátorkodott, vagy éppen fontos romániai kormánytisztséget töltött be, addig lírai alkatát háttérbe szorította, hiszen nehezen képzelhető el, hogy napközben költségvetési kiigazításokkal, pártprogramokkal, a legkülönbözőbb törvénycikkelyekkel foglalkozzon, veszekedjen-vitatkozzon a parlamentben, éjszaka pedig szonetteket írjon.
Amint azonban immár tíz esztendeje, 2011-ben nem indult újra az RMDSZ-elnökségért, rá egy évre visszavonult a kormánytisztségéből és 2016-ban úgy döntött, hogy újabb szenátori mandátumra sem pályázik, azóta egyre nagyobb számban jelennek meg a könyvei. Versek, gyermekversek, esszék, publicisztika, dokumentum összeállítások.
Ám ha a politikusi termékeket, nyilatkozatokat, beszédeket, közleményeket jól el lehet választani a költői-közírói-írói szövegektől, azt senki nem várhatja el, hogy a költészettel a politikáig terjedő úton, majd a politikától a költészetig vezető visszaúton a markói gondolkodásmódban élesen elhatárolódjon az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozó költői én, és a közössége sorsának alakulását figyelő közéleti gondolkodás.
A roppant olvasmányos, jól felépített interjúból kiderül, hogy ez a kettőség ott maradt mindvégig és abból a szilárd meggyőződésből fakadt, hogy a huszadik századi, pontosabban az első világháborút követő történelmi példák nyomán az erdélyi magyar értelmiségnek mindig részt kell vállalnia a közösségi feladatokból és nem is akárhogyan, hanem mindenekelőtt önmagára támaszkodva.
A szellemi mozgások nyugat-európai áramlaitól el nem szakadva, a saját helyzetismeretére, céljaira, eszményeire, történelmi tapasztalataira alapozva. Mindazon értékekre, amelyek magukban hordozzák a nyitottság, a másság megismerésének, az egyeduralmi törekvésekkel szembe szögezhető demokratikus eszmecseréknek a lehetőségét. Ugyanúgy, mint azt az egyenrangúságot, amelyet bármiféle kapcsolatokban az önálló gondolkodás méltósága biztosíthat. Ha úgy tetszik, az alárendeltség helyett a mellérendeltséget, a bárhonnan érkező központi vezérlés helyett a kollektív bölcsesség életérzését.
Markó Béla az interjú egyik fontos részében ezért hiányolja, hogy jelenleg az értelmiségiek nagy része kerüli a konfrontációt, hiányoznak azok a viták, amelyek segítségével folyamatosan újra kellenne gondolnunk, hogy mit kell tennünk. Csupán egyetlen mondat: “Mintha másokra bíztuk volna a jövőnket. Pedig még mindig elegen vagyunk ahhoz, hogy önálló életet éljünk. Mindezt nem vitatjuk meg. Sem az önállóság kérdését, sem a nemzeti integráció útjait-módjait, sem a saját magyar oktatásunk vagy kultúránk minőségét”
Nem folytatom az idézetet, inkább olvassuk el az egész interjút a Helikon augusztusvégi számában. Ezzel a néhány szóval csupán utalok arra, hogy figyeljünk az immár hetvenéves Markó Béla gondolataira azokban az időkben, amikor egyre inkább mások akarják megmondani nekünk, hogy merre az arra.
Mert lényegretörőek és az erdélyiségből fakadnak.