Borbély György, a 35 éves tordai latin-magyar tanár, 1895-ben úgy döntött, hogy kerékpárra pattan és társával, a szász Scherscher Dániellel együtt elkerekezik Konstantinápolyba. Útleírása Kerékpáron keletre címmel ugyanebben az évben jelent meg az Aranyosvidék című lap külön lenyomatában.
“Mi egyenest a verestoronyi szorosnak tartottunk. Az Olt jobb partján, Boicza falu végén áll a félig restaurált, félig romlásnak indult várlak, az erdős hegynek támaszkodva. Eszébe sem jutna az embernek, hogy a vártorony pirosra festett faláról hívják az Oltnak ez 50 kilométernyi útját verestoronyi szorosnak. Építése idejét nem találtuk felírva. Mária Terézia báró Brukenthalnak adta egyéb javakkal együtt. Brukenthal úr pedig a szászok lutheránus egyházának adta, mely jobban is értékesíthetné, mint ahogyan most teszik. Kevés hegyszoros van természeti szépségekkel úgy megáldva, mint a verestoronyi szoros, idővel egyike lesz a leglátogatottabb kiránduló helyeknek. A balparton most méregetik a mérnökök a vasútnak a helyet.”
Eddig a kissé tömörített idézet. Azonban mintegy hat és fél évtizeddel azelőtt, 1831-ben, 21 éves korában, ugyanitt utazott át a magyar-román határ, illetve Bukarest felé a háromszéki Márkoson született Barabás Miklós festő, aki képekben is megörökíti ugyanezt a szekérutat. Barabás Miklós, nem utolsósorban a korabeli orosz kormányzónak, Pavel Kiseleffnek a támogatásával, két évig maradt Bukarestben. És miközben az egykori tábornok nevét ma sugárút őrzi a román fővárosban, addig a magyar képzőművészet csupán alkotásaiból megélő első festőjének emlékiratai olyan korhű dokumentumait jelentik a korabeli román világnak, hogy az 1985-ben a Kriterionnál megjelenő kötetből a cenzúra az úgymond negatív vonatkozásokat egész egyszerűen kigyomlálta.
A székely világfi. Így is nevezik azt a festőt, aki tanulmányai és vándorútjai során a fél Európát bejárta, majd Budapesten megtelepedve létrehozta az első Képzőművészeti Társulatot. 1929-ben Kolozsváron Kós Károly, Szolnay Sándor, Nagy Imre és mások a helyi értékek és az egyetemesség kapcsolatára utalva ezért is választották az akkor megalakult társaságuk névadójának.
A Barabás Miklós Céh az 1930-as első közös kiállítástól kezdve 1944-ig működött, majd fél évszázadot kellett várni az újra alakításáig, amelyért a néhai Jakobovits Miklós nagyváradi festő oly eredményesen küzdött.
A BMC, ahogyan manapság betűszóval illetik az erdélyi magyar képzőművészek szakmai társulását, 2020-ban nagyszabású seregszemlével szeretett volna megemlékezni az első közös kiállítás kilencvenedik évfordulójára, ám a szándékot a vírusjárvány elsöpörte, így 90+1 címmel most augusztusban állt össze az a tárlat, amely a csíkszeredai Mikó-vár valamennyi kiállítótermét betölti és igazi keresztmetszete a hazai magyar kortárs képzőművészeti törekvéseknek. Százharmincketten állítanak ki, és a turistáknak, az errefelé utazóknak érdemes a nyár hátralevő részében megnézniük ezt az átfogó és mindenképpen egyedi kiállítást, amelyet egy kiváló katalógus is kiegészít. És esetleg elgondolkodniuk azon, hogy vajon, mifelénk, eljöhet-e még az az idő, amikor egy képzőművész meg tud élni a saját munkáiból?