Nem volt tanárom, mégis sokat tanultam tőle. Emlékeztetett az én tanáraim közül azokra, akik elkötelezettséget, hivatástudatot tanúsítottak munkájuk során, tevékenységük nem szorítkozott a tananyag leadására és kikérdezésére, hanem életpéldájukkal mutattak utat, irányt, tettek tanúbizonyságot az értelmiségi létről, annak felelősségéről. Mert értelmiséginek lenni nem egy egyszerű szakma, hanem hivatás, küldetés.
Ritkán szólt, de minden szavának értelme, súlya volt.
Az a szerencse ért, hogy 2018-ban életútinterjút készíthettem vele. Somlyói házában beszélgettünk, a lakás berendezése, hangulata is az említett értelmiségi attitűdöt sugallta: rengeteg könyv a polcokon, kortárs művészek alkotásai a falakon. Akkor is néhai tanáraim intelme jutott eszembe: kötelességünk könyvet, képzőművészeti alkotást vásárolni, színházbérletet vásárolni, ezáltal is támogatni nemzeti/nemzetiségi kultúránkat.
A beszélgetés Márton Árpád festőművész, korábban tanárkollégája egyik gyönyörű munkája: csecsemőjét karjában tartó anyát ábrázoló alkotása alatt készült. Mintegy zárszóként mondta akkor: „Az ágyamból éppen azt látom. Szentképet kitenni abban a vészes időben nem volt ajánlatos, csupán a konyhában volt egy feszület. … Szóval amikor valami bántott, néztem a képet, s mondtam: ennek a nőnek olyan jóságos az arca, mint a Szűzanyának, a kicsi gyermek meg kicsi gyermek, hát az legyen az én szememben Jézus… És akkor az így jó volt…”
Tudtam róla, hogy az az ember volt, aki soha nem tagadta meg önmagát. Aki mindig hű volt elveihez, meggyőződéséhez, hitéhez. Még akkor is, ha a korszakformáló történések eltérítették eredeti szándékától, attól, hogy Szent Ferenc kisebb testvéreként, szerzetesként szolgálja az egyházat és a népét. A papi szolgálat helyett a tanári szolgálatot választotta, hivatását mindvégig szolgálatként élve meg.
Csíksomlyón végezte elemi iskoláit, a gimnáziumi éveket Székelyudvarhelyen a ferences szeráfikumban töltötte, majd egy évig novícius volt Mikházán. Mikor végeztek a noviciátussal, akkor oszlatták fel a rendet, tagjait internálták. A tanulóifjúságot hazaküldték, azzal a meghagyással, hogy képezzék magukat mindaddig, míg nem tisztázódik a politikai helyzet, a rend helyzete.
Az akkor hatalomra jutott politikai berendezkedés azonban fél évszázadig regnált. Ez óriási váltást hozott a szerzetesnek készülő ifjú életében is: Kolozsváron folytatta tanulmányait, tanárnak készült. S ha már pap nem lehetett, magyartanár szeretett volna lenni. De iparos családból származott – édesapja borbély volt –, ráadásul szerzetesújonc volt, így esélye sem volt magyartanár lenni. A biológia szakra jutott be, s örömmel tapasztalta, hogy munkáját, igyekezetét értékelték. Még akkor is, ha múltja minduntalan visszaköszönt.
A gáncsoskodások ellenére tanár lett. Tanár, a szó legnemesebb értelmében. Mint mondta: „Én haza akarta jönni mindenképp, a Székelyföldre elsősorban, hogy székely gyerekeket tanítsak.” És hazajött. Tanári pályafutását Madéfalván kezdte, szakja mellett éneket is kellett tanítson, kórust is vezetett. Sikerrel, díjakat nyert a fellépésekkel. Aztán tanfelügyelő lett, három évig, majd visszahelyezték a katedrára. Mert nem volt párttag. Amolyan büntetésként a csíkszeredai 1. sz. líceumba, a mai Márton Áron Főgimnáziumba helyezték, ahol 38 évig tanított. Számtalan diákja aztán orvosit, gyószszerészetit, állatorvosit végzett, az iskolai órákon túl lakásán készítette fel ingyen a nebulókat. Így emlékezett erre az időszakra: „Engem úgy könyveltek el, hogy nagyon szigorú vagyok, és … általában a szigorú embert nem szeretik. De aztán csakhamar megfogalmazódott, hogy én nem azért tanítok, hogy szeressenek – s főleg nem azért, hogy középiskolás, tizenegyedikes-tizenkettedikes korban szeressenek, hanem majd úgy tizenöt év múlva mondják el, hogy azért nem volt rossz!” És sokan mondták ezt el!
A rendszerváltás előtt három évvel szakiskolába helyezték. Itt nem orvosira készülő növendékeket, hanem szakmát tanuló fiatalokat kellett tanítson, de ezt a munkát is ugyanolyan odaadással végezte. Később hajdani iskolája, a Segítő Mária Gimnázium újjáélesztésében vállalt szerepet és megélhette, hogy fia szeretett iskolájában tanít. Intelme megszívlelendő: „Mikor először hallottam, elfogadtam és magamévá tettem a kijelentést, miszerint a tanító a nemzet napszámosa. Ez csakugyan napszámosmunka, de valami nagyszerű.”
Márton Árpád, hajdani kollégája munkája kísérte: „Amikor valami bántott, néztem a képet, s mondtam: ennek a nőnek olyan jóságos az arca, mint a Szűzanyának, a kicsi gyermek meg kicsi gyermek, hát az legyen az én szememben Jézus… És akkor az így jó volt…”
Isten nyugtassa, Borsodi László Tanár Úr!