A múlt hét végén két meghökkentő jelenséggel találkoztam. Mindkettő egy-egy karizmatikus személyiséghez kapcsolódik. A egyik az általában TGM-ként emlegetett, nemzetközileg ismert és elismert kolozsvári származású filozófus, politikus, közíró, Tamás Gáspár Miklós, a másik a román szellemi élet nem kevésbé eredeti személyisége a filozófus, klasszika filológus és művészettörténész, Andrei Cornea. Az apropó: TGM legújabb nagy visszhangot kiváltó kötete, az Antitézisek című társadalomfilozófiai munka, s az Andrei Cornea esetében az – eredetileg Constantin Noica által románra fordított – Platón Összes újra fordításának első kötete.
TGM azzal döbbentett meg, hogy a kolozsvári tranzit ház kertjében tartott író-olvasó találkozóján, melynek során interjú-alanyainak ostromát másfél órán át derekasan állta, egyetlen egyszer ki sem ejtette a demokrácia szót. Okosan és szellemesen beszélt jogról és igazságosságról, történelemfilozófiáról és marxizmusról, látszatról és valóságról, igazságról és hamisságról, az értelmiség hivatásáról, térhez és időhöz kötöttségünkről, rendről… A demokráciáról azonban véletlenül sem. Pedig mai világunkban a rend közvetlen feltétele, a működőképes demokrácia lenne. A társadalmi térben szerveződött hierarchikus rendet ugyanis a felvilágosodást követően az időben szerveződő rend váltotta fel. A két egymással alapvetően szembenálló konzervatív és progresszív irányzatok – normális körülmények közt! – rendre kiigazítanák egymás, az uralom logikájából következő túlzásait, s ekként maga a demokrácia folyamata egyfaja – képzeletbeli egyensúly mentén való – ingadozás formáját öltené. A „történelem – ellentétes irányokban kilengő – ingája” ennek a jelenségnek a voltaképpeni metaforája. Mennél mérsékeltebbek a kilengések, annál szilárdabb a rendszer stabilitása. A rend mint spontaneitás.
TGM szellemes és meggondolkodtató tézisei közt az erről a problémagubancról való szívós hallgatás volt a legmeggondolkodtatóbb. Sőt beszédesebb. Mert ugyanúgy a demokrácia mai állásáról látszott szólni, mint az a jegyzet, melyet Andrei Cornea a Dilema veche legutóbbi számában (bizonnyal a demokráciától idegenkedő Platón hatása alatt is) Mindannyian demokraták vagyunk (Democrați sîntem cu toții) címmel tett közzé. Az írás annak a kérdésnek próbál utána járni: miért állítja manapság magáról mindenki, még a legszélsőségesebb nacionalista vagy kommunista is, hogy ő igenis demokrata. (Ahogyan egykor mifelénk mindenki fasisztának majd kommunistának vallotta magát.) A cím természetszerűen ironikus. Mert ha Trumptól Putyinig, Matteo Salvinitól Marine le Penig, Orbán Viktortól (felsorolás Cornea műve) Jaroslaw Kaczynskiig és Hszin-Csinjipingtől Joe Bidenig (az utóbbit már én illesztettem a sorba) mindenki demokrata, nyilván senki sem lehet az.
Ez esetben ugyanis mindenki pusztán azt a hatalmat tartja demokráciának, melyet ő maga gyakorol.
„Ki állíthatná, hogy a demokrácia »válságban van«? – teszi fel az újabb ironikus kérdést Cornea – Abból a lelkesedésből ítélve mellyel a bolygó (egyebek közt) legnotóriusabb gazemberei és szélhámosai demokratáknak nyilvánítják önmagukat, azt mondhatnók, hogy a demokráciának soha nem ment ennyire jól, soha nem örvendhetett nagyobb megbecsülésnek.”
Mivel nyilvánvalóan nem ez a helyzet, Cornea eredeti ötlettel áll elő: kellene találni valakit, aki mégiscsak tagadja a demokráciát, s őt kellene vezetővé választani. Ő talán valóban demokrata gyanánt viselkedhetne. „És ha mégsem, – »merül fel a szerzőben a kétely« – ki lehet még demokrata?”
Cornea névsora, mely –TGM írásainak ismeretében – a „Gazsiéval” pontról pontra azonos – (mínusz Biden) talán mégiscsak eligazíthat a látszólagos zűrzavarban. A probléma oka minden jel szerint abban rejlik, hogy Putyint és Matteo Salvinit, Hszi-Csinpinget és Jaroslaw Kaczynskit aligha lehet egy napon emlegetni. Ahogyan az a Biden sem maradhat ki a felsorolásból, aki – tudjuk – szintén nem a legtisztább eszközökkel nyerte meg a választást, s akinek országa, az Amerikai Egyesült Államok a második világháború óta lefolytatott demokratikus hadjáratai során megbízható nemzetközi adatok szerint több mint 50 millió civil életét követelte, s melyben újabban – a hírhedt Cancel Culture nevében – az európai kultúra legjobbjai is lassan, de biztosan indexre kerülhetnek.
Andrei Corneának igaza van abban, hogy az már a tényleg a demokrácia végét jelentheti, ha mindenki, akinek kedve szottyan hozzá, demokratának nyilváníthatja önmagát. De az sem kisebb vétek a demokrácia ellen, ha mi, önmagunkat demokratának vélő humanisták, ha éppen kedvünk szottyan hozzá, bárkit antidemokratának nyilváníthatunk, ha – valami okból – nem értünk egyet vele.
S ezt sajnos nem csak Hitlerrel és Sztálinnal tesszük meg, akik ezerszeresen rászolgáltak a Cornea jelzőire a notórius gazemberre és szélhámosra, hanem azokat is, akiktől pusztán a hatalmunkat féltjük, vagy akiktől el szeretnők ragadni a hatalmat.
Ilyen körülmények közt a valóságos demokrácia lényege – az egykor oly gyakran emlegetett – politikai „váltógazdálkodás” – azaz a politikai hatalom normális, frusztrációmentes átvétele és átadása – merőben lehetetlenné válik. A tisztességes demokratikus küzdelmek helyett, manapság titkosszolgálati hazugságok, mediatizált manipulációk és egyéb „életre-halálra” menő politikai gátlástalanságok háborúja dúl.
Ez sajnos már nem csak válsága a demokráciának, de elkerülhetetlen vége is. Jöhetnek Platón filozófus királyai: a Hitler- és Sztálin-utódok.
Azaz újabb háborúk, orkánok, özönvizek, s végül az a bizonyos néma csönd…