A Münsteri Egyetem szociológiai kutatócsoportja az Európát érintő legfontosabb kérdésekben rendszeresen végez hazai és nemzetközi felmérésket. A napokban egy olyan kutatás eredményeit tette közzé, melyben a bevándorlással, a klímaválsággal és a világjárvánnyal kapcsolatos problémákra kérdeztek rá.
Az eredmény meghökkentő volt. A megkérdezettek egyharmada két, egymással összeegyeztethetetlen nézeteket valló csoportra oszlott. A szembenálló táborok véleménye a nemzeti hovatartozás, a demokrácia és a politikába vetett bizalom tekintetében is gyökeresen ellentétesnek bizonyult. A migránsok és a muszlimok általi fenyegetettség, illetve a hátrányos megkülönböztetés érzéséről nem is beszélve…
Igaz ugyan, hogy összességében csak az állampolgárok egyharmadáról van szó, de mivel ez az egyharmad tekinthető a politikailag legaktívabbnak is, kétségtelennek tűnik, hogy az eleddig a jobb- és a baloldal középre húzó demokratikus pártjainak koalíciói által kormányzott Németországban is beindult az a polarizáció, az összebékíthetetlen táborok ama szembenállása, mely az Amerikai Egyesült Államokban már jó évtizede megfigyelhető.
Hogy európai összehasonlítási alapot is teremtsenek, a kutatók vizsgálódásaikat Franciaországra és Svédországra is kiterjesztették. Az „eredmény” ott is hasonlónak mutatkozott.
A polarizáció önmagában nem volna probléma, hiszen a klasszikus demokrácia alapvető társadalmi formációja, a politikai váltógazdálkodás is egyfajta polarizáció volt. Ami aggasztó, az a nézetek antagonizmusa, hiszen az kizár mindenféle kompromisszumot. Ezzel azonban a társadalom politikai egyensúlyát normális esetben hosszú távon is lehetővé tévő váltógazdálkodás önnön ellentétébe fordul. A demokrácia ellentétes színezetű diktatórikus kormányzatok váltakozásává fajul. A társadalom egyik fele minden választást a szó szoros értelmében vett tragédia gyanánt kénytelen megélni. Az egymást követő kormányok ugyanis már nem kiigazítják egymás – a programszerű (azaz következetes) kormányzás logikájából elkerülhetetlenül következő – túlzásait, s ezzel az össztársadalmi érdekek mentén mintegy folytatják az ellenfeleik (és nem ellenségeik) által megkezdett munkát, hanem módszeresen újra és újra lerombolják azt. Azaz a problémák megoldása helyett tovább mélyítik azokat.
A szembenálló táborokat a kutatók egyrészt „védekezőknek”, másrészt „felfedezőknek” nevezték. De hogy mit kell értenünk a két megnevezésen, arra leginkább az utal, hogy a két tábor közt az alapvető ellentét éppen az identitás kérdésében bontakozik ki.
Ami ismét nem volna baj, hiszen az egészséges politikai rendszerek éppenséggel az egyéni és a csoportidentitások folytonos módosulásán alapulnak. Valóban demokratikus társadalmakban az identitásjegyek fokozatosan hozzáigazodnak a társadalmi valóság változásaihoz. De mert a valóságos társadalmakban nem valamiféle egyenesvonalú fejlődés zajlik, ahogyan azt a manapság ismét divattá váló „marxizmus” elképzelte, hanem a társadalmak inkább ingamozgásszerű folyamatok sorozatán át tapogatják ki a helyes – azaz a hosszabb távú egyensúlyt megalapozó – irányt. Így aztán az identitások lényege alig változik. A megalapozatlan változások, melyek a hatalom birtokosainak túlzásaiból fakadnak, mindig visszarendeződnek, hogy az alapvető folytonosság megőrződhessen.
A problémák mindig abból fakadnak, amikor valakik (mintegy „a múltat végképp eltörülve”) radikálisan megtörik a folytonosságot.
A világszerte megfigyelhető veszedelmes polarizációs trendek abból fakadnak, hogy a társadalom egy része (az individualista tábor) egy illuzórikus világtársadalom álmát hajszolva föl szeretné számolni a minden bajok (rasszizmus, nacionalizmus és mindenféle elnyomás) forrásának tekintett identitást, a másik tábor ezzel szemben vissza szeretne térni a – minden bajok jól bevált megoldásának tekintett (de időközben sajnos több vonatkozásban is meghaladott) – közösségi értékekhez, magyarán korábbi identitásaihoz. Egyik sem veszi észre, hogy illúziókat hajszol. Hiszen egyrészt az új globális világállam állampolgárának képzeletbeli önazonossága is identitás lenne, másrészt a múltba soha nem lehet maradéktalanul visszatérni.
A köztes megoldást (a szó hagyományos értelmében vett – csak és csakis kompromisszumokra alapozható – politikát) mindkét tábor puhányságnak, megalkuvásnak, gerinctelenségnek tekinti. A vita is legfeljebb valamiféle szimuláció, hiszen nem meggyőzni, hanem folyton legyőzni akarják egymást. Ráadásul örök időkre…
Az „eredmény” nem is lehet más, mint az – a dzsungel-törvénye által vezérelt – káosz, melyben világunk e pillanatban leledzik.
Minden jel arra utal, hogy társadalmi folytonossághoz való visszatérés vagy előrelépés (egyre megy) továbbra is megkerülhetetlen. Erre pedig csakis az emberi létezés alapja, az együttműködés teremt lehetőséget. Az együttműködés heves és agresszív elutasítása a társadalmiság végét jelentheti…