Mióta Trump külügyminisztere, Mike Pompeo, és – rögtön beiktatása után – a Bidené, Antony Blinken is – Kínát az ujgurok ellen elkövetett bűntettek miatt – népirtással vádolta, nemzetközi szinten is fellángoltak a viták a fogalom hatékonyságáról.
A genocídium fogalmát 1944-ben egy lengyel-zsidó jogász, Raphael Lemkin vezette be a jogi terminológiába a zsidók ellen elkövetett holocaust megnevezésére. A fogalmat 1951-ben az ENSZ közgyűlés is ratifikálta, s ezzel a nemzetközi jog terminusává vált. Definíció szerint olyan cselekedeteket foglal magában, melyek „egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport mint olyan teljes vagy részeges megsemmisítésére irányulnak”.
Korábban a Nürnbergi törvényszék is ezt az – akkor még felhivatalos – értelmezést vette alapul. A hidegháború idején a fogalom mintegy feledésbe merült. A kambodzsai, kelet-timori, etiópiai mészárlások vagy éppenséggel az amerikaiak vietnami bűntettei pusztán a hidegháborús tömbök közti „természetese” rivalizálás számlájára írattak. A fogalom csupán 1990-ben, a Nyugat hidegháborús győzelme után került ismét vissza a közbeszédbe. Ezúttal is jogi terminusként: a 7 000 bosnyák férfi és gyerek hidegvérű legyilkolása, illetve a ruandai 800 000 tutsi elleni tömeggyilkosság nyomán.
Azóta azonban, amint azt az amerikai külügyminiszterek fent említett nyilatkozatai is jelzik, újabban már nem bíróságok ítélkeznek, hanem parlamentek, kormányok illetve politikusok „ítélnek el” (mindig másokat). A megbélyegzés célja politikusok, jogászok, lobbisták, történészek, illetve ideológusok mozgósítása egy meghatározott politikai cél érdekében. Csakhogy ez az eljárás éppen a cél megvalósítását teszi nem csak kérdésessé, de lehetetlenné is. A minősítés – már súlyánál fogva is – mindenfajta párbeszéd lehetőségét élesen elvágja, s ezzel magát a minősítést is devalválja. Csak a másik fél maradéktalan katonai megsemmisítése révén válhatna lehetségessé. Ami Kína esetében nem éppen esedékes…
Az újabban fellángolt viták során kiderült, hogy a fogalom (mely csupán a nemzeti, etnikai, faji és vallási csoportok elleni gaztetteket öleli fel) egyrészt túlságosan szűk, hiszen a kommunizmus által elkövetett bűntettek (teljes társadalmi osztályok, vagy politikai csoportok kiirtása) a Nyugat szemében soha nem számítottak népirtásnak, de még csak emberiségellenes bűntetteknek sem. Másrészt viszont maguknak az elkövetett bűntetteknek a megnevezése túlságosan tág.
A problémára Adrian Zenz hívta fel a figyelmet, egy – a Neue Zürcher Zeitungnak adott – interjújában (is). Zenz, a Cambridge-i Egyetem antropológusa meghatározó szerepet játszott abban, hogy a nemzetközi közvélemény Kína kisebbségpolitikájáról – és ahogyan Tibetről szóló doktori disszertációjában nevezte – a kínai hatalom „neo-integrációs” törekvéseiről tudomást szerezhessen. Fő kutatási területévé a doktori disszertációt követően a Hszincsiang tartományban élő ujgur kisebbség erőszakos asszimilációjára tett kísérletek váltak.
Zenz kénytelen volt leszögezni, hogy a népirtás fogalma jogilag egy közösség tagjainak vagy nagy részének fizikai megsemmisítését jelenti. Az ujgurok elleni kínai atrocitásokra vonatkoztatva a genocídium – lévén amúgy is homályos fogalom – nehezen indokolható. A kínaiak ugyanis nem testileg akarják megsemmisíteni az ujgurokat (bár a terrorizmus-ellenesség cím alatt a népcsoport autonómiája mellett nyíltan kiálló személyeket irgalmatlanul elteszik láb alól), „csupán” echt kínaiakká próbálják átnevelni őket. Azaz nem emberi testeket, hanem egy teljes kulturális közösséget akarnak megsemmisíteni. A genocídium hagyományos definíciójába legfeljebb az ujgurokkal kapcsolatos „demográfiai problémák” erőszakos „kezelése” (az ún. sterilizálás) fér bele. Zenz az etnocídium fogalmat ajánlja, mely szerinte még a testi megsemmisítésnél is borzalmasabb, amennyiben a vele járó szenvedéseket az áldozatoknak egy életen át kell viselniük.
A genocídium fogalmat a nemzetközi közösség egyébként is következetlenül alkalmazza. Az örmény holocaustot Törökország ma sem ismeri el, s nagy szövetségese, az emberi jogok élharcosa, az Amerikai Egyesült Államok is csak a legutóbbi időkben szánta el magát a nagy lépésre. Ami azonban még meghökkentőbb, még Izrael sem tartozik azok közé az államok közé, melyek az 1,5 millió örmény megtervezett kiirtását hivatalosan merték megbélyegezni. Ebbe persze az is belejátszik, hogy ha elismerné, azzal nem csak a török-izraeli viszonynak ártana, de a zsidók ellen elkövetett bűnök egyedülálló – a „történelemben példátlan” – kegyetlenségéről szóló narratívát is relativizálná.
Ez és sok más egyéb is közrejátszik abban, hogy a népirtás fokozatosan a politikai ellenfél megbélyegzésének eszközévé silányul abban a reményben, hogy a vádat megfogalmazó fél politikailag kamatoztatható erkölcsi előnyökre tehessen szert. Ennek aktuális példái a budapesti baloldali polgármesternő által kieszelt új utcanevek: az Újgur mártírok útja, illetve a Dalai Láma utca. Hogy az érzékeny lelkületű hölgyemény mennyire szívén viseli az ujgurok, illetve a tibetiek sorsát, jól példázza, hogy még a dalai láma kilétével sincsen tisztában. A rituális tisztség megnevezését személynévként értelmezi (lásd a nagy betűk!). Mintha valaki Ferenc pápát mint személyt szintén nagy betűkkel Római Pápaként emlegetné.
Így aztán a nemzetközi közösségnek semmi esélye sincs arra, hogy a kínaiakat ujgur-ügyben valaha is jobb belátásra bírja, hiszen a kínaiak joggal hivatkozhatnak arra (teszik is), hogy az egykor többnemzetiségű európai államok: Franciaország, Egyesült Királyság, Spanyolország és mások is többé-kevésbé erőszakos homogenizáció révén formálták önmagukat ún. egységes nemzeti államokká. S Románia, Szlovákia, Ukrajna etc. gyakorlatilag ma is ezt teszi, ha némileg emberségesebb eszközökkel is. Tehetik, hiszen – ha minden marad a régiben – az idő nekik dolgozik. A mértéktelen (à la Ukrajna) sietség ma már kontraproduktívvá válhatna.
Sajnos, az ujgurok tényleg rettenetes sorsa – a kolozsvári Szabadságban és a maszol.ro-n többször is részletesen ismertettem az ellenük elkövetett „emberiség-ellenes bűntetteket” – voltaképpen senkit sem érdekel jobban, mint a mint a mi sorsunk.
Mindezt mi sem példázhatná világosabban, mint a több mint egymillió európai polgár által aláírt kisebbségi kezdeményezés brüsszeli kálváriája.