Nem kis bátorság kell ma ahhoz, hogy valaki kötött formában írjon verset. A szabad vers korát éljük, ahol még az írásjelek is szükségtelen sallangok, csak zavarják az olvasót a poézis többdimenziós értelmezésében. Anélkül, hogy bármiféle fenntartásom lenne a formabontó, kísérletező költészettel, mégis üdítőnek tartom azokat a kortárs verseket, amelyek ragaszkodnak a rímekhez, ritmushoz, verslábakhoz.
Nos, Román Győző ilyen bátor ember, aki nem restell (már majdnem azt írtam, hogy nem átall) a XIX századi költőket idéző stílusban kortárs verseket írni. A szerző harmadik kötete, Vérrózsa a falon a klasszikus forma ellenére azonban korántsem avítt, szépelgő verseket tartalmaz, bár némi romantika több helyütt is tetten érhető benne. A kötött forma ugyanakkor nem fölösleges bravúr, vagy virtuóz szóakrobatika. Tökéletesen illeszkedik Román Győző letisztult, kétértelműségektől mentes világlátásához. A szerző mondanivalója minden esetben világos, mentes az egyfelől, meg másfelől típusú, eltartott kisujjal folytatott lamentációnál.
Talán ez Román újságírói múltjával is magyarázható. Közéleti érzékenysége, az összefüggések felfedésének és értelmezésének a kényszere – természetesen a műfaj szabta keretek között – verseiben is megmutatkozik. Ugyanakkor ebben a verseskönyvében már nemcsak a hétköznapi élet jelenségeire reflektál – bár erre is találni példát. Költeményeinek súlypontját inkább erdélyiségének, kolozsváriságának a megfogalmazása, a nemzeti identitás kérdéskörének a lírai, szubjektív, ám épp ezért szívbemarkolóan megragadó tárgyalása képezi.
Világok világa, virágok virága,
gyermekem bölcsője, nemzetem édenje,
hát elvettek, elhagytál,
név nélkül maradtál.
Pedig de szerettünk,
pedig de imádtunk,
elrablásodkor feketében állunk.
A nemzeti sorskérdések mellett, természetesen jelentős teret kapnak a természetversek, a sztánai táj pedig gazdag inspirációval szolgál e tekintetben is. Ezekben a versekben szinte tobzódnak a színek, az illatok, hangulatok, amelyeket a szerző kedvtelve figyel meg, majd mintegy dekódolva a látottakat, értelmezi a természet munkáját. Lássunk erre is egy példát a Levélnyi ősz a nyárban című versből, amely így kezdődik:
A zöld tömegből kilibben egy levél
sárgásbarnán még egyszer körbenéz.
A forró szellőhöz zörögve beszél,
majd a tavalyi avarban belevész.
Most hallgassuk meg ugyanennek a versnek az utolsó szakaszát:
Az ősz sunyin, levélnyit jelzett,
még jönni fog, most messze-messze jár,
akkor más lesz e vidéken a helyzet,
a reményzöldet felváltja a búsbarna határ.
De mint már utaltam rá, az újságíró fel-feltör a költőből és olykor tollára (vagy billentyűzetére) vesz hétköznapi jelenségeket, mindennapjaink fonákságait. Erre példa a pamfletnek is beillő Virtuális szerelem című vers:
Kislány startolok feléd,
hogy joitozzunk végre
és bitjeim letegyem melléd,
a program imput legyen a reményem.
Hozzunk majd össze egy metaprogramot,
a dialog mod menjen mint a csapás,
deleteljünk minden rossz adatot,
s legyen mindkét részről progress, haladás.
Kislány, csapjanak az érzelmek a gigabytokig,
látod nálam az emoticon ragyog,
a system promt pedig felível az égig,
az admissible networkig haladok.
A vers csattanója csak ezután jön, de azt olvassák el önök Román Győző legújabb kötetében.