Hodgya egy kis falu Székelyudvarhely mellett. Akkor ismerkedtem meg vele jobban, amikor a tavaly monográfiát készítettem az immár a kilencvenegyedik életévébe lépő Pálffy Árpád szobrászról, keramikusról, aki 1931-ben itt született és kisiskolásként innen járt át a város iskolájába, majd később a református kollégiumba került.
Haáz Rezső volt itt a rajztanárom, akiről később múzeumot neveztek el – mondotta, majd egész sor hangulatos élményt elevenített fel egyik fiáról, Haáz Sándorról is. „Voltak diákbálok – emlékezett vissza, együtt a tanítónőképzősökkel, az úgynevezett „prepákkal”. A baj az volt, hogy mi, kollegisták, kevesen voltunk, kicsik és félénkek. Haáz Sanyi bácsi hozott egy fél fejjel nagyobb prepát és így kellett táncba menni. Mivel Sanyi bácsi irányította a bált, a fő műsorszámokat a népi táncok jelentették. Énekóráinkon kétszázötvennél is több népdalt tanultunk a Mi dalaink című, Bartók és Kodály gyűjtötte kis kötetből. Ma, kilencven évesen is ismerem ezeket a csodálatos kis remekműveket.”
Haáz Sándor fia, ugyancsak Haáz Sándor, a fél világot már bebarangolt Szentegyházi Gyermekfilharmónia karnagya, a kisváros művelődési életének egyik éltetője.
Nem véletlen tehát, hogy a Haáz-név három nemzedéken át szorosan kapcsolódott és kapcsolódik a Székelyföldhöz, noha valamikor Felvidékről indultak útnak.
A magyar nyelv itt szepességi szászként, vagy rövidebb szóval a Szepesség német nevéből származó cipszerként nevezte meg azt a népcsoportot, amely az évszázadok során, eredeti településhelyéről eltávolodva, számos értékes tudós elmével, művésszel, életművel gazdagította a magyarságot.
A Szepesbélán 1883-ban született Haáz Rezső már Budapesten, az ugyancsak szép nevű Mintarajztanódában folytatta a felsőfokú képzőművészeti tanulmányait, majd a tizenkilencedik és huszadik század fordulója után a székelyudvarhelyi református kollégium által meghirdetett rajztanári állást pályázta meg és foglalta el. Itt azonban nem csupán a pedagógiai, képzőművészeti, hanem néprajzi munkássága is kibontakozott, méghozzá egymásra ható, meglehetősen termékeny együttműködésben.
1932-ben kezdte el készíteni a levelezőlap formájában is sokszorosított sorozatait, amelyeken különböző tájegységek hagyományos székely népviseleteit örökítette meg, olyannyira pontosan, hogy azóta is forrásmunkának számítanak bármiféle hasonló kutatásban. A két világháború között azonban többszáz más rajzot, festményt is készített Székelyföld tárgyi és építészeti valóságáról, portrékat korabeli személyiségekről, miközben a székelyudvarhelyi múzeum megalapításában, majd gyűjteményének gyarapításában is jelentős szerepet vállalt.
Tegnap, csütörtökön este, a csíkszeredai Megyeháza Galériában Haáz Rezső hagyatékának képzőművészeti vonatkozásaiból, illetve munkáiból nyilt nagyon érdekes és értékes kiállítás, amely egyben felhívja a figyelmet arra is: a Székelyföld különböző tájegységeinek meg vannak a maguk nevezetes alkotói, személyiségei, akiket otthon, a saját kivárosukban, ugyan jól ismernek, de máshol kevésbé. Ezért jó lenne, hogyha a múzeumok, képtárak együttműködése révén ez a kapcsolat sokkal életerősebbé válna, így is bizonyítva, hogy az idők során nem csupán a kereskedelmi cserék, hanem a szellemi áramlatok is átjárták, összekötötték ez a közösséget és eredményeiket a jelen nemzedékeinek is érdemes megismerni.