2015-ben belevágtam életem egyik legizgalmasabb kalandjába: olyan gyerekeket kellett tanítanom magyarul, akik otthon alig vagy egyáltalán nem beszélték ezt a nyelvet. Hamar rájöttem, hogy másként kell oktassam őket, mint ahogy én annak idején megszoktam. Szóba sem jöhetett a jól ismert ábécéskönyv, érdekfeszítő feladatokat, programokat kellett kitalálnom ahhoz, hogy egyik tanóráról a másikra fejlődjenek a tanítványaim… legalább egy kicsit.
Mindössze két évig vállaltam el ezt a szerepet, és az idő alatt más kihívásokkal is szembesültem. Például azzal, hogy előkészítő osztályostól tizenkettedikes diákig – hatodikosok kivételével – minden korosztály megfordult a csoportban.
2017 februárjában kitaláltam, hogy jó volna szavalóversenyt szervezni azoknak a Temes megyei diákoknak, akik hasonlóképpen tanulnak magyarul. Szerencsére többen is támogatták az ötletet, így április 11-én, a magyar költészet napján megszerveztük a rendhagyó megmérettetést a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban.
Még sokat tudnék beszélni erről a témáról, de akkor nem mesélhetnék az 1913. március 23-án született Lotz Jánosról, akit általában nyelvtudósként, egyetemi tanárként, a magyar mint idegen nyelv tanáraként, illetve a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjaként írnak le. Ő egyébként az Amerikai Egyesült Államokban született, a családja az I. világháborút követően, 1920 tavaszán tért haza Magyarországra, ahol Lotz mindössze tizenhat évet élt. 1923-ban a bonyhádi gimnáziumba került, és ő lett az iskola több mint 200 éves történetének egyik legkiválóbb tanulója. Később Budapesten volt egyetemi hallgató magyar–német–angol szakon, ahol nyelvészeti tanulmányokat is megjelentetett, 1935-ben ösztöndíjas lett a svéd fővárosban, majd egy évvel később őt nevezték ki a Stockholmi Magyar Intézet igazgatójának.
Élete során számos nyelvészeti világkongresszus előadója, szervezője, elnöke volt, és az 1973 augusztusában bekövetkezett halálakor hatalmas hagyatékot – ötezer könyvet, százötven folyóiratot, háromezer-ötszáz cikket és kiterjedt levelezést – hagyott hátra. Például az Első grammatikai felfogásomról című értekezését, amely a Szonettkoszorú a nyelvről című könyvének egyik fejezete. Ezt egyrészt azért írta meg, hogy alkalmas kézikönyvet adjon a magyarul tanuló külföldi kezébe, emellett kísérletet tett arra, hogy a magyar nyelvet a maga belső törvényszerűségei alapján írja le következetesen és rendszeresen, a hagyományos nyelvtan előítéletei nélkül. Az értekezésben olvasható egyebek között az is, hogy „a nyelv kétoldalú jelenség: egyrészt valamilyen lelki tartalomnak, a jelentésnek, másrészt pedig egy jelnek, vagyis formának a kapcsolata”. Most pedig szeretném emlékeztetni Önöket a múlt héten meghirdetett nyereményjátékra. Ezt a kérdést tettem fel: „Hogyan egészítenék ki azt a március 18-hoz kapcsolódó hiedelmet, amely így kezdődik: »Ha Sándor napján szép az idő …«?” A választ, kérem, írják meg legkésőbb március 31-én 16 óráig az ékezetek nélküli bukarestiradio1@gmail.com e-mail-címre, a beküldők között pedig aznap este sorsoljuk ki a nyertest, aki a Szövegkovács két kiadványát kapja ajándékba.