Az immár több mint egy éve tomboló világjárvány nemcsak életvitelünket módosította, hanem még nyelvünket is alakította. Új szavak jelentek meg. Például az oltakozás. Kíváncsiságból rékerestem az internet egyik népszerű keresőmotorján az oltakozni szóra és 29 800 találatot adott egy pillanat alatt, az oltakozás formára rákeresve 37 300 találatok kaptam. Nos, a keresőmotor használata is köznevesült lassal a szolgálgató nevéből, a guglizni szóra is 3160 találatot adott a… gugli.
Az oltakozás – vagy maradva a hagyományos szóhasználatnál: az oltás – kérdése emberközi kapcsolataink egyik meghatározó elemévé vált, akárcsak a koronavírus és a járvány léte vagy a politikai-ideológiai meggyőződés, elfogadása vagy elutasítása alapján sorolja az ember az ismerőseit barátai vagy ellenségei körébe. Az oltásellenesek köre azonban sokkal szélesebb a vírustagadók körénél, ugyanis azok is kételkednek az oltás vagy oltások hatékonyságában, akik nem csipektől, ötgétől meg más, tudományos-fantasztikus regénybe illő dolgoktól tartanak, hanem kételkednek abban, hogy ilyen rövid idő alatt hatékony oltóanyagot sikerült kifejleszteni, kételkednek abban, hogy ezek az oltóanyagok nem okoznak a későbbiekben jóvátehetetlen károsodást a szervezetben.
Országos szinten eddig 2 568 108 adag oltást adtak be az idős korosztálynak és a krónikus betegeknek, valamint a fertőzésveszélynek kitett alkalmazottaknak, s elkezdték a többi lakossági kategória oltását is. Ha a hivatalos népességi adatokat vesszük, ez a szám alig több, mint a lakosság tíz százaléka, ha azonban úgy számolunk, hogy külföldön több millió – egyes források szerint három, mások szerint ötmillió – román állampolgár él, akkor a beoltottsági arány akár 15 százalék is lehet. Legutóbb Hargita megyében 35 ezer beoltott személyről szóltak a statisztikák, ami azt jelenti, hogy körülbelül az országos aránynak megfelelő az oltásban részesült Hargita megyeiek aránya.
Hogy kevés ez vagy sok? Nézőpont kérdése. Az oltásra várók szerint kevés, az oltásban kételkedők vagy az oltástagadók szerint viszont sok. Tény azonban, hogy egyelőre nagyobb az oltás iránti igény, mint az oltóanyag, a hatóságok nem tudják olyan ritmusban beszerezni a különböző oltóanyagokat, mint amennyire igény lenne. Ezt tanúsítják a hosszú várólisták és ezt tanúsítja napjaink új kirándulási, országjárási formája, a vakcinaturizmus.
Eleinte akkor találkoztam a fogalommal, mikor morgolódni hallottam pár embert amiatt, hogy regátiak keresik fel tömegesen a Hargita megyei oltóközpontokat. Vagy amiatt, hogy a rövid enyhítési időszakban, míg karanténkötelezettség nélkül lehetett Magyarországról ide utazni, ugyancsak tömegesen olttatták be magukat már rég Magyarországon élő, nyugdíjukat ott költő volt honfitársaink, akik rájöttek, hogy most az egyszer hatékonyabb a hazai egészségügyi ellátó rendszer, mint a magyarországi és hamarabb megkaphatják az általuk óhajtott vakcinát… Tehát morgolódtak a népek, hogy bezzeg mások elharácsolják előlünk az oltást… s közben nem igénylik azt.
Minap magam is a vakcinaturizmus művelőjévé váltam. Kolozsváron élő gyermekeim nem kaptak időpontot a kincses városban, így hát itthon próbálkoztak regisztrálni. Sikertelenül: a rendszer legközelebb Baróton ajánlott fel helyet és időpontot. Két nappal korábbit, mint amilyet én kaptam másfél hónappal ezelőtt, s azt sem itthon, Csíkszeredában, hanem Gyergyószentmiklóson. Így hát két nap leforgása alatt megtapasztalhattam mind a baróti, mind a gyergyószentmiklósi oltóközpont jó szervezettségét, munkatársainak odaadását és kedvességét. No meg azt, hogy Baróton többnyire idős brassóiak álltak sorba, Gyergyószentmiklóson pedig az oltakozók között idős marosvásárhelyi bácsival is találkoztam. Mindenki örvendett, hogy megkaphatta vakcináját.
Azaz oltakozott. Mert hát a járvány nemcsak életvitelünket változtatta meg, hanem nyelvünket is.