Hogyha az idén a pandémia ellenére is megtartják az olimpiát, akkor minden bizonnyal jobban megbírkózunk a japán nevekkel, hiszen az európai ember számára amennyire egyszerű a Felkelő Nap országának a zászlója, olyannyira bonyolult ezeknek a neveknek a kiejtése, még akkor is ha szerkezetük a magyarhoz hasonló: a családnév után következik a keresztnév.
Nos, az elmúlt napokban a világsajtó felkapott egy nevet, és nem véletlenül: Tetsushi Sakamotot ugyanis nem akármilyen tisztségbe nevezte ki az ország miniszterelnöke, hiszen ő lett a frissen megalakított Magány Minisztériumnak a tárcavezetője.
Igen, jól értették a kedves hallgatók! Magány Minisztérium, mert Japánban márciustól kezdve már ilyen is van, és legfontosabb feladatának tartja azoknak az egyedülálló, elhagyott, magányos embereknek a védelmét, akik az eddigieknél jóval nagyobb lelki és anyagi segítségre szorulnak.
A statisztikák azt mutatják hogy már az előző földrengések, cunamik, áradások és mindazok a természeti jelenségek, amelyek Japánban meglehetősen gyakoriak, az atomerőmű katasztrófáról nem is beszélve, alaposan megnövelték a magányos emberek számát és mindehhez még hozzátársult a világjárvány, a koronavírus okozta kényszerű elszigeteltség és így nagyot változott a szigetországban honos szemléletmód. Amíg ugyanis valamikor Japánban kimondottan erénynek tekintették, hogyha valaki elvonul a természetbe, vagy bezárkozik a lakásába és néhány hónapon át ott meditál, a rohanó hétköznapok után újra feltölti magát energiával, addig manapság már teljesen másként áll a helyzet és nem csupán az idősek körében. A fiatalaktól kezdve az idősekig, majd minden korcsoportban, ugrásszerűen megnőtt az öngyilkosságok száma, a nők körében különösképpen ijesztő a növekedés és Japán szociális hálózatára egyre nagyobb terheket ró, hogy a magányos emberekkel foglalkozzanak.
A Magány Minisztériuma mindenekelőtt azzal kezdi a tevékenységét, hogy meghatározza a magány fogalmát, majd szociológiai felméréseket végez az egész országban és így állapítja meg a legsűrgösebb tennivalókat. Ezt követően különböző más minisztériumok képviselőiből és civil szervezetek tagjaiból alakít ki olyan akciócsoportokat, amelyek hosszabb és rövidebb távra kidolgozott stratégiai tervek alapján kezdenek tevékenykedni. Mifelénk a magánynak még nincs minisztériuma, de aki nyitott szemmel járkál a nagyvárosok utcáin, jól látja, hogy hány arcmaszkos idős csoszog, vánszorog a járdákon és talán arról is tudomást szerzett, hogy kisebb városokban és falvakon a nagyszülők nemzedékéből hányan maradtak egyedül, hiszen a fiatalok vagy a középkorúak más országokban keresik meg a kenyerüket és esetleg csupán az ünnepekre térnek haza, ha éppenséggel lehetővé teszi a vírus. Nos, ha szakminisztériumnak még nem is, de a helyi közigazgatásoknak, a helyi társadalmaknak, a civil szervezeteknek mindenképpen jobban fel kell figyelnie erre a jelenségre. Mert a tömbházakban gyakran úgy élünk egymás mellett, hogy alig tudunk valamit a mellettünk lakókról, a falvakon pedig az egykori szomszédság és a több nemzedéket egy házban tartó életvitel már a múlté. Ha pedig még jobban odafigyelünk, azt is látjuk, hogy a magány mifelénk már nem csak az időskor jellemzője, a járvány miatt növekvő munkanélküliség még jobban sújtja azokat, akik egyedül élik mindennapjaikat. Mifelénk talán még nincs szükség minisztériumra, de a japán példa mindenképpen arra int, hogy figyeljünk jobban egymásra ezekben a nehéz napokban!