Élénken foglalkoztatja a közvéleményt az online fogalma, főként, hogy immár egységesen, országos szinten átvette a jelenléti oktatás helyét az online oktatás, azaz a virtuális térbe költöztek az iskolák. No meg a munkáltatókat is arra biztatják a hatóságok, hogy ahol csak lehet, részesítsék előnyben az otthoni – online – munkavégzést. Nem maga az online fogalma az érdekes, hanem inkább az online oktatáshoz, a távmunkához való hozzáférés kérdése érdekesebb. A téma után kutakodva az elmúlt napok sajtóhírei között nagyon meglepő információkat találtam, amelyek arra utalnak, hogy kies, mioritikus hazánkban a paradoxonok uralják ezt a kérdést is.
Az egyik hír szerint „az Európai Unió tagállamai közül Romániában nőtt a leginkább a laptopimport mértéke euróban kifejezve: az idei első félévben 38 százalékkal volt nagyobb ez az érték, mint 2019 első felében”, összehasonlításképpen Magyarországon ez a növekedés 12 százalékos. Ugyanaz a hírforrás ugyanakkor azt is közli, hogy „az Unióban nálunk dolgoznak a legkevesebben – még 20 százaléknyian sem – otthonról a digitális eszközökön”.
Egy másik hír szerint a hazai videojáték-fejlesztők egyesülete felmérést végzett a videojátékok hazai használatáról. Ennek a felmérésnek a következtetése: országos szinten 7,9 millió hazai lakos játszik rendszeresen videojátékot okostelefonon, asztali számítógépen, játékkonzolon, táblagépen, s a játékosok átlagban 2-3 eszközön játszanak.
Zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy a játékosok közössége 15 és 64 év közötti gamerekből áll, 52 százalékuk férfi, 48 százalék nő, 39 felsőfokú tanulmányokat végzett, 48 százaléka házasságban vagy stabil párkapcsolatban él.
Hogy milyen eszközökön játszanak? Erre is választ ad a felmérés: mint már említettem, játékosonként 2-3 készülékkel számolhatunk: 64 százalék mobil telefont, 60 százalék asztali számítógépet vagy laptopot, 20 százalék táblagépet, 15,5 százalék pedig játékkonzolt használ játszani. S az sem elhanyagolandó adat, hogy a videojátékosok 45 százaléka fizet azért, hogy játszhasson, tehát nemcsak az ingyenes játékokat nyűvi.
Ezzel szemben – avagy mindemellett – naponta halljuk, látjuk, olvassuk, netán közvetlen környezetünkben tapasztaljuk, hogy nagyon sok családban gondok okoz az online oktatás, főként ha erre rátevődik a szülők távmunkavégzése. Képzeljünk el egy pedagógusházaspárt, amint egy két- vagy háromszobás lakásban a szülők egyszerre online tanórát tartanak, a gyerekek pedig online tanórán vesznek részt, ugyanabban az időpontban. Ez azt feltételezi, hogy van a házban négy okoseszköz – telefon, laptop, számítógép, táblagép –, ami alkalmas az online oktatásra, s van négy különálló helyiség, ahová mindenki elvonulhat, hogy zavartalanul végezze a dolgát. Ezek szerint a konyha, netán a fürdő is bejön a képbe, mint oktatási helyszín. Az iskolákban végzett felmérések, no meg a pedagógusok tapasztalata szerint viszonylag magas az oktatási célokra használható eszközöket nélkülöző diákok száma, s az sem ritka, hogy a peremtelepüléseken lakó diákok nem férnek hozzá ehhez az oktatási formához, mert lakóhelyükön nincs térerő, nincs internetszolgáltatás. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy sok család nem engedheti meg magának ezeknek az eszközöknek a megvásárlását, illetve az internetszolgáltatásra való előfizetést.
Összevetve az idézett adatokat: a nagymértékű eszközvásárlás jelzi, hogy a kényszer hatására kénytelen-kelletlen az emberek igyekeznek megteremteni gyermekeiknek a tanulás – beleértve az online oktatás – feltételeit a laptop beszerzése révén. Ezt jelzi talán a laptopvásárlási mutatók megugrása. A videojátékok használatára vonatkozó számsorok jelzik, hogy átlagban nem lenne gond az eszközökkel való ellátottsággal, inkább az a baj, hogy ez az ellátottság a társadalomnak csupán egy szegmensére jellemző, van egy nem is kis réteg, amelynek tagjai most még jobban leszakadnak a többségtől. S nemcsak az anyagi helyzetet tekintve, hanem az oktatáshoz való hozzáférés tekintetében is.
Talán ezért is foglalkoztatja élénken a közvéleményt az online oktatás kérdése.