Marosvásárhely

Többször leírtam és elmondtam már, hogy egyik gyermekemet egyetemválasztás előtt elvittem Marosvásárhelyre, hogy saját szemével nézze meg, hová jönne, ha a gyógyszerészeti képzést választaná. Az egyetemmel nem volt baja, annál több a várossal. Azt mondta, nem szeretne olyan helyen élni, ahol az emberek az utcán a földet nézik, nem tekintenek egymás szemébe. Ez nyolc évvel ezelőtt volt, huszonkét évvel a marosvásárhelyi véres március után. A jelek szerint – s ezt az érzékeny, még szinte gyermeki szem azonnal észrevette – az emberek bizalmatlanok voltak egymással szemben. Ezt a bizalmatlanságot tapasztalhattuk meg megannyi politikai eseményen, különösen a választások alkalmával. Vásárhely nehezen dolgozta fel a harminc évvel ezelőtti véres történéseket. Miként nehezen dolgozza fel mindazt, ami az ottani magyar közösség életében történik a második világháború óta. Káli István írja le nagyon érzékletesen A szemfényvesztett című regényében, hogy az internálótáborokból, halálgyárakból, kényszermunkáról hazatért magyar zsidóság miként számolt le a magyar úri osztállyal, aztán a magyar nincstelenek, földművesek és munkások sorából kiemelt aktivisták hogyan számoltak le az ideig-óráig pozícióba került magyar zsidósággal, majd hogyan veszik át a román elvtársak a magyar autonóm tartomány megszűnte után a vezető tisztségeket a magyar elvtársaktól, s miként válik a megyésítés a magyar elvtársak pozícióharcává, olyan harccá, amelyből a győztesen kikerültek mai napig őrzik akkor megszerzett legitimitásukat, az alulmaradottak – illetve az akkor általuk képviselt térségek – mindmáig kisemmizettnek érzik magukat, s időnként hangot adnak ebből fakadó ellenérzéseiknek, frusztrációiknak. Holott azóta eltel több, mint ötven esztendő. Nyolcvan évvel ezelőtt az akkori vásárhelyi magyar elittel elhitették, hogy átveszi a kolozsvári magyar elit szerepét, helyét. Ezt a hitet erősítette a magyar orvosi meg a színművészeti egyetem költöztetése. S közben mindkét felsőfokú oktatási intézmény elveszítette magyar jellegét, sőt, e magyar jelleg lassan megtűrtté vált – s közben a magyar elit látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem tudta kezelni azt. A betelepítések következtében, no meg amiatt, hogy az 1990. márciusi véres események következtében tömegesen hagyták el a magyarok a várost, jelentős mértékben megváltozott a település etnikai összetétele. Az etnikai harc tétje pár évig az volt, hogy melyik közösség kerül számszerű fölénybe, s ennek következtében melyik közösség képviselői gyakorolhatják a politikai hatalmat. Mindkét részről presztízskérdéssé vált, hogy magyar-e vagy román a város polgármestere, illetve magyar-e vagy román a megyei önkormányzat elnöke. S míg itt az elsőbbségért vívott harc dúlt, leépült a magyar nyelvű állami intézményrendszer, s a szomszédos megyék hasonló méretű és jelentőségű városai rohamos léptekkel fejlődtek minden téren. A kis sikerek mellett a magyarság kudarcot kudarcra halmozott – főként ami a választási szereplést illeti –, az adott helyzetben kétségkívül káros volt a magyar versenypártok megjelenése, fellépése és választási szereplése. Sajnos, ennek majd mindenki tudatában volt, de mégsem ennek tudatában cselekedtek. S még volt elvarratlan szál: a magyar közösség politikai alakulatai semmit nem kínáltak az egyre nagyobb számban lévő, vegyes házasságokból származó kettős identitásúak számára, csupán választás elé állították őket. Ez pedig nem egy járható út. Idén aztán megtört a jég: sikerült ideiglenesen félre tenni a pártpolitikai ambíciókat és valamennyi magyar politikai szereplőt megnyerni egy közös polgármester-jelölt támogatására. Így sikerült felsorakozni Soós Zoltán mögött, s így sikerült győzelemre vinni a közös jelöltet. A számtalan kudarcélmény után végre sikerélményt is megélhet a vásárhelyi magyarság, és ez által visszanyerheti önbecsülését. Bebizonyította, hogy az ő szavazata is számít, Vásárhely az ő városa is, s nem pusztán megtűrt elem, amolyan etnikai dekoráció a településen. Bízom benne, hogy a vásárhelyi magyarság képes élni a most kapott eséllyel, s a visszakapott önbizalom segíti majd abban, hogy az emberek ne szemlesütve járjanak az utcán. S talán majd gyermekem nyolc évvel ezelőtt megfogalmazott véleménye is megváltozik…