Kedves hallgatóim, önök itt, a Bukaresti Rádióban rendszeresen hallgathatnak igen érdekes nyelvművelő műsorokat, sőt, néhanapján, még egy-egy napilapnak is eszébe jut, hogy fellépjen az ilyen meg amolyan nyelvi pongyolaságok ellen. Nem egyszer hívják fel a fiatalok figyelmét arra is, hogy a közösségi oldalak csevegéseiben próbáljanak odafigyelni a rövidítéseken túl mindarra, amit éppen mondani akarnak, és se szeri, se száma azoknak az észrevételeknek, amikor a kommentelők egyike-másika meginti a többieket, hogy még telefonos bepötyögésnél is illik ékezetes magyar betűkkel írni, nem is beszélve az írásjelek, különösképpen a vessző és a pont használatáról. Jónéhány közösségi hozzászólásban azonban nem csupán a mondatszerkesztési logika áll tótágast, hanem olyan helyesírási hibák tűnnek elő, amelyeket talán egyszer majd valaki külön könyvben is összefoglal, Magyar nyelvi humor címmel. Jég – el-ipszilonnal, pálya jé-vel, tegnap két té-vel, mert a múlt idő jele két té, az itt-ott viszont csupán egy té-vel, hadd takarékoskodjunk a betűkkel, a klub, az egyéb, a bakancs viszont jó sok mássalhangzóval, ahogyan kiejtjük és így tovább.
Én azonban most nem a nyelvhelyességről szeretnék beszélni, hanem inkább arról, hogyan változik a magyar nyelv, mint élő szerkezet. Média megfigyeléseim szerint gyors ütemben törnek elő az olyan összetett szavak, amelyek néhány esztendővel ezelőtt még eszünkbe sem jutottak, és leírnak egy adott valóságot. Vírus ide vagy oda, de manapság már a nagyobb városokban eljuthatunk kocsmaszínházakba és garázs- vagy raktárkoncertekre. Az apróhirdetések között már nem városszéli, hanem panorámalakásokat kinálnak eladásra, ha pedig kikapcsolódni akarunk, akkor parkerdők tanösvényein barangolhatunk, olyan odvas fák között, amelyek kimondottan rovarhoteleknek számítanak, különösképpen ha tőlük nem messze ott a madárparadicsom. Egy-egy kisebb falu központja már nem az egyetlen, létező üzlet előtti találkozó hely, hanem közösségi tér. A múzeumok és kiállítótermek helyett manapság egyre inkább látványközpontok, élményközpontok és egészségközpontok vonzanak. A gépjárművezetők a vírusjárvány miatt már nem csupán kijelölt útvonalakon, hanem időkapukon jutnak át egyik országból a másikba, de menetközben hiába találkoznak borkempingekkel, ott sem állhatnak meg.
Azután meg azt is hallottam, hogy az iskolakezdő gyerkőcöket ezután nem csak a kismamák, hanem a kispapák is hazavihetik, ha pedig később, otthon, könyvről-színházről-képzőművészetről kezdenek olvasgatni-beszélgetni, akkor mindenképpen el kell kerülniük az ízlésdiktatúrát.
De itt meg is állok, a politika színterére semmiképpen nem szeretnék belépni, mert a határon túl mindegyre fellángoló közéleti gyűlöletgyártásban olyan szókapcsolatok születnek, amelyeket itthon, Erdélyben, remélem, soha nem fogunk leírni.
Érdemes felfigyelni viszont az egyszerű helyzeteket elbonyolító fecsegésre. Manapság semmit nem mutatnak be, hanem minden bemutatásra kerül, semmit nem nyitanak meg, avatnak fel, hanem minden megnyitásra és avatásra kerül. Vírusos napjainkban nem egyszerűen felteszük a maszkot, hanem “hogyha köhögés, tüsszentés történik, akkor a maszk használatának az eszközlése segíthet a megelőzés véghezvitelében.” Ezt a szörnyszülött mondatot egy héttel ezelőtt jegyeztem le, rádiós tanácsadás nyomán, és biztos vagyok benne, hogyha a hallgatók figyelmesen olvasnak és hallgatnak bármit a médiában, akkor számos olyan nyelvi túlburjánzást találnak, amelyek bántóan és fölöslegesen feszítik szét a magyar nyelv eredendő tömörségét. Próbálják csak meg néhány napon át, és meghökkentő élményben lesz részük. Vagy, hogy stílszerű maradjak, olyan élményözön és élményzápor zúdul majd a fejükre, amelyek sorozatfájdalomba kerülnek .