Hétfőn hetvenkét éves korában elhunyt Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró. Megismerkedésünk első pillanatától – nem csak azért, mert olyan régebbi eszmei és lelki barátok „ajánlólevelét” hozta a Megyei Tükörtől, mint Csiki László és Vári Attila, hanem azért is, mert azonnal feltárultak közös olvasmányélményeink – kiderült egyforma világlátásunk, egyszerűbben: hogy talál a szó.
Ami ajándéknak bizonyult, miután Bogdán Lacit – immár a háromszéki lap belső munkatársaként – a hetvenes évek elején újságírói „továbbképzésre” bezupázták a híres bukaresti pártneveldébe, és több mint egy évig nálam lakott, forgalmas legénylakásomban (az Oborul Nou utcában, „Dimitrov colt cu Mihai Bravu”, a magyar iskola mögött), a linoleumpadlós összkomfortban, ha jól emlékszem egy Hervay Gizitől kölcsönkért (és soha vissza nem adott) kempingágyban aludt, ami nagy haladás volt Csiki Laci korábbi, padlóra terített paplanánál matrac szerepben.
Mindezeket azért részletezem, hogy jelezzem: fiatalok voltunk és sebezhetetlenek. Már ha nem számítjuk szegény barátom eltévedéseit a lenyűgözően rendetlen Bukarestben, alig-boldogulását a világ legszebb háromszéki kiejtésével.
De persze jóval többről volt ott és akkor nagyba szó… Később írta, de az életérzés akkor fészkelhetett belé:
„szomorú vagyok és esetlen
világom sem bízzák reám
kivert kutyaként ődöngök
fogalmam sincs van-e hazám”
És még később, 2016-ban megjelent – Ha mégis visszamennék? című – kötetében ugyanaz:
„Az agyamra megy ez a rossz kor!” –
üvölt egy liberális bozgor.
„Mért vagyok hazátlan
szép Romániánkban?”
„Rossz helyen születtél s rosszkor.”
De, jeleztem, ez – a komor kor, az erősödő nemzeti kommunizmus, a homogén nemzetállam lázálma – akkor az életérzésünknek, hogy úgy mondjam, csupán a közéleti hátterét határozta meg; hiszen külön bejáratú szigetünkön ott volt nekünk az írás, a lapcsinálás. És ott voltunk egymásnak mi magunk, a viták, a bolondozások, a viszonyok, az alkalmak, a sodrás.
Bogdán László akkor kezdte ontani a könyveit. Első kötete, a Matiné című versgyűjteményke 1972-ben jelent meg a Kriterion Forrás sorozatában. („Ezeknek a verseknek az értékét persze az ezután írottak döntik majd el.”) A Matinét, ha jól számolom, harmincöt további könyve követte, vegyesen vers és próza; az utolsó 2018-ban látott napvilágot. Sokáig tőle volt a legtöbb dedikált könyvem, egy-két versében, elbeszélésében még meg is jelenik daliás alakom, saját és egyben álnevem, a Hugó.
A szerzőben mély és kétségkívül felemás nyomokat hagyott a főváros dzsungele, de bevallása szerint is a sok beszélgetésünk, „bandázásaink”, kiállásaink egymás mellett nemkülönben. Ekkor kapta a büszkén használt becenevét is: Bembere – őt találtam méltónak erre a névre, miután így ejtette románul öblös hangján, a pincérek gyönyörűségére is, hogy „iszunk sört”. Több Bembere-verse van ennek a szokatlan sodrású szövegekkel jelentkező írónak.
Később, 1987-től Bogdán László szívbeli lapunk, az ötven éve alapított A Hét belső munkatársa lett, igazi kolléga immár, bár ő Szentgyörgyről dolgozott, ekkor a találkozásaink ritkábbak és más jellegűek voltak.
A barátok nyomot hagynak egymásban, alakítják egymást. Engem lenyűgözött Bogdán Laci olvasottsága, ebből is adódó parafrazáló készsége és műveinek utalásai. Átiratok könyve című pompás kötetében („Hugónak, átírás közben, búcsúzva a trópusoktól, az ifjúságtól és Bemberétől” – így a dedikációja 1998 szeptemberében, épp túl az ötvenen…) a Magyar Értelmező Kéziszótárból választ mottót: az átírás szó jelentéseit.
Utolsó találkozásunkkor, 2018 novemberében, Marosvásárhelyen éjfélig beszélgettünk az Intercontinental szálló vendéglőjében. Ketten ültünk a nagy teremben. Kissé fáradtnak tűnt, de korábbi fogadalmunknak megfelelően nyavalyáinkról nem beszéltünk.
Várj egy kicsit – mondta –, felszaladok a szobámba. Két könyvét hozta le: Ha mégis visszamennék (2016, „a hetvenes évek emlékére”, írta a dedikációban) és az összegyűjtött verseit tartalmazó gyönyörű vaskos remeket: A vörös pók hálójában. Ezt a talán legfontosabb kötetét, amely elnyerte az Írószövetség díját, a hátsó borítón is olvasható Milosz-átirata, a S mi ez az eufória… című vers utolsó sorával dedikálta nekem: „Élni jó, de a legjobb a végét nem látni meg.”
Hát igen. De azért értelmezés kérdése is, Laci!
S mi ez az eufória…
– Milosz átirat –
S mi ez az eufória, a halál közelében?
Míg néz az ember, hall, érez, tapasztal?
Nem, a föld tényleg összehasonlíthatatlan.
Micsoda földrészek! Tengerek! Bizarr éden.
A szenvedéstől már-már beszakad az asztal.
Szól még a zene, csak a zenekar veszett el.
A nagyestélyik, a selyemharisnyák.
Földöntúli ködbe tűntek a zűrzavarban.
Halottak – vidéki, szájas vedelők, zabálók –,
lábszárcsontokkal zakatolnak mérgezett zsivajban.
És ha saját tapasztalataim is beszámítom,
mindent írhatok már, csak vádiratokat nem,
mert bánat, kacagás oly egyforma lett.
És amúgy is, azonnal a túloldalon bokázom?
Élni jó, de még jobb a végét nem látni meg.