Manapság is sokan vannak, akik úgy vélik, hogy a klímaváltozás a földtörténet ciklikus folyamatainak egyik következménye. A földtörténetben ugyanis időről-időre jégkorszakok és atmoszférikus felmelegedések követik egymást. Ezek kapcsolatban állhatnak a napkisugárzás ciklikus ingadozásaival, de a földi ökoszisztéma egyensúlyi folyamataival is. Az egyensúly ugyanis soha nem csak térben, azaz a Föld különböző régióban zajló geológiai és biológiai folyamatok egyidejű kölcsönhatásai gyanánt, hanem időben is alakul.
A valóságos egyensúly mindig egy középérték körül ingadozást jelent. Nem eleve adott. Mindig létrejön. Valamiféle kozmikus ingamozgás eredményeként. E a tény az élő és az élettelen világ minden jelenségében szinte már „kézzel tapintható”. A létezés egyik egyetemes törvénye. Nem is lenne vele semmi gond.
Csakhogy a természeti, s ezen belül a biológiai folyamatok önszervező rendszerek keretei közt zajlanak. S az önszervező rendszerek egyik alapvető tulajdonsága az, hogy a rendszer a külső hatásokra is a negatív visszacsatolás elvének megfelelően reagál. Azaz a kedvezőtlen hatásokat igyekszik kiegyenlíteni, a kedvezőket önmagába építeni.
De ha a rendszerben magában lépnek fel zavaró tényezők, azaz a rendszer valamelyik eleme szabadul ki az immanens ellenőrzés alól, azaz a szóban forgó alrendszert az Egész – az önnön logikájából következő ellenszerekkel – nem tudja semlegesíteni, úgynevezett pozitív visszacsatolásos folyamatok alakulhatnak ki. A védekezés, ahelyett, hogy csökkentené csak növeli a bajt. Gyorsuló tempóban. A végkövetkezmény rendszerint a rendszer összeomlása.
Az egyes élőlények esetében ennek a jelenségnek a jellemző formája a rákos daganat, mely a maga megfékezhetetlen sejtburjánzásával fokozatosan felfalja az egész szervezetet. A földi ökoszisztémának is van egy analóg eleme. S ez az ember. Az emberiség is kontrolálhatatlanul szaporodhat. Ráadásul az egyes sejtemberek fokozódó étvágya következtében a társadalmak mind nagyobb mértékben használják el a természeti erőforrásokat.
A helyzet meglehetősen egyértelmű, de mint a bevezetőben már utaltam rá, sokan máig nem akarnak tudomást venni róla.
A korona-világjárvány azonban a hipotézisre meglepő bizonyítékot szolgáltatott. Nem csak azzal, hogy az ipari tevékenység átmeneti stagnálásával párhuzamosan érzékelhetően csökkent a környezetszennyezés és főként az üvegházhatású gázok kibocsátása, hanem azzal is, hogy földkéreg szeizmikus mozgásai, azaz a manapság normálisnak tekinthető mindennapos vibráció április-május-júniusban mintegy 50 százalékkal csökkent. Azaz bebizonyosodott, hogy az emberi tevékenység ma már megrendítő erővel hat nem csak a légkörre, de a földkéregre is. A szó szoros értelmében rengteti lábunk alatt a földet.
A jelenség bizonyos mértékig korábban is érzékelhető volt, hiszen ünnepnapokon, éjszaka, vagy a hétvégeken a szeizmográfok néhány százalékkal mérsékeltebb kilengéseket mutattak. A kilengések mostani mérséklődése azonban ezeknél sokszorosan nagyobb.
A mérések két dologra teremtenek lehetőséget. Egyrészt a földkéreg természetes rengési aktivitásának közelítő meghatározására. Ami a földrengések előrejelzését is megkönnyítheti. Ez önmagában sem elhanyagolható eredmény, hiszen a növekvő urbanizációval egyre nagyobb embertömegek zsúfolódhatnak össze geológiai szempontból veszélyeztetett területeken. De – ami ennél is jelentősebb – az az, hogy a Science című tudományos szaklap szerzői által „antropauzának” nevezett kivételes jelenség segít fogalmat alkotni arról, hogy – a kétkedők vélekedéseivel szemben – valóban megrendítő hatással vagyunk arra (a néha Földként is emlegetett) világra, mely létrehozott és a hátán hordoz bennünket.
És nyilvánvalóan nem csupán szeizmológiai vonatkozásban.