„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”
Ez az a mondat, amelyet politikusaink előszeretettel idéznek, amikor Bethlen Gábor fejedelem szellemiségéről, vezetői elveiről beszélnek, illetve amikor mai politikai helyzeteket magyaráznak-támogatnak-cáfolnak vele. És majd minden esetben hozzáteszik azt is: ennek a hajlékony, rugalmas politikának köszönhető, hogy a 17. század első két évtizedében beköszöntött Erdély szellemi és gazdasági aranykora.
Sok-sok történelmi munka mellett a huszadik század erdélyi magyar irodalmárai kissé másképpen fogalmaznak, de majdnem ugyanezt mondják. Reményik Sándor egyik nagyhatású versében – Az álorcás magyar – arról beszél, hogy az új mulatságok akkor új magyarokat kívántak, nem ledübörgő felvonó-hidakat és nem az ellenség ellen való egyenes kirohanásokat, hanem inkább előre két lépést, majd vissza hármat, kettőt kelet, kettőt pedig nyugat felé, és végül ez az alkupolitika hozta meg a gyümölcsét. Makkai Sándor arról ír visszaemlékezéseiben, hogy a nagyenyedi Bethlen-kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a fejedelem képe, Barabás Miklósnak az idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. “ Ahogy kisgyerekkoromban először megláttam ezt a képet, soha többé nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fennsége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi ismert arcképével. Gyermeki gondolatom az volt, hogy a történetkönyvekben látható Bethlen-arcok mind ennek a festménynek a torzképei.”
Ez az idézet már elvisz ahhoz a kettőséghez, amely az elkövetkező hetekben alighanem meghatározza a marosvásárhelyi magyarság közéletét. A főtéren ugyanis már zajlanak azok a terület-előkészítési munkálatok, ahová az egész alakos, több mint három méter magas Bethlen Gábor-szobor kerül, majdhogynem egy esztendőnyi késéssel, hiszen az eredeti terv szerint tavaly november 15-én, a fejedelem születésének és egyben halálának az évfordulóján avatták volna fel.
Harmath István, székelyudvarhelyi származású, Magyarországon élő szobrász alkotása azonban nem idealizál, hanem azokhoz a metszetekhez igazítja térbeli ábrázolását, amelyek a középkorból a fejedelemről fennmaradtak. Nem romantikus, nem heroikus, nem a szépség klasszikus szobrászati vonalvezetését követi, amelyet mifelénk a történelmi szobrok tekintetében megszoktunk, hanem különösen az arc és a kéztartások megformálásában kimondottan középkori ábrázolásmód bontakozik ki. Voltaképpen azt látjuk a Sánta Csaba szobrász szovátai öntőműhelyének udvarán már három éve várakozó szobron, ahogyan a fejedelmet akkor láthatták a kortársai, de ugyanakkor Harmath a modern szobrászat törekvéseit figyelembe véve azt is eléri, hogy az arányokkal, a formákkal megtörje az arra járók közömbösségét, elgondolkoztasson és mindenekelőtt arra késztessen, hogy az érdeklődő, a közhelyek mögött részletesebben próbálja felkutatni a Bethlen Gábor-i szellemiséget, örökséget, olvasson utána, kutasson a világhálón, ahol a szövegek tömkelege áll a rendelkezésére.
Dióhéjban: Vásárhelyen lesznek majd, akik karikatúrának, torzképnek tartják a szobrot, mások pedig majd elgondolkodnak fölötte és észreveszik történelmi-művészi értékeit. De ami a legfontosabb: azon a településen, amelynek alig több mint négyszáz évvel ezelőtt éppen Bethlen Gábor adta meg a szabad királyi városi rangot, megint sokat beszélnek majd róla.