Június végén két nagy D betűt írtam a jegyzetfüzetembe, azzal a megjegyzéssel, hogy – téma. A neveket nem kellett kiírnom, hiszen tudtam, hogy amúgy sem feledem. A betűk ugyanis az erdélyi magyarság két jelentős személyiségére utaltak, akik között csupán felületes összekötő kapocs a június. Az egyikük, Domokos Géza, tizenhárom esztendővel ezelőtt, június 26-án hunyt el, a másikuk, Dali Sándor pedig éppen kilencven esztendővel ezelőtt, június 29-én született. Hogy életük utolsó szakaszát mindketten ugyanabban a városban, Sepsiszentgyörgyön töltötték, még erőteljesebbé teszi a kapcsolatukat, de méginkább az, hogy mindketten feledhetetlen közéleti emberként, közösségük védelmében, szolgálatában élték le egész életüket.
Domokos Gézáról, Kriterion éveiről, RMDSZ elnökségéről sokat, nagyon sokat tudunk, és ma már az is sajtótörténelem, ahogyan Dali Sándor főszerkesztőként, Megyei Tükör néven, egy olyan napilapot hozott létre az akkor megalakult Kovászna megyében, amely maga köré gyűjtötte mindazokat a tehetséges fiatal költőket, írókat, akikből később az erdélyi magyar irodalom derékhada kialakult. És ugyancsak ő volt az, aki a múlt század nyolcvanas éveiben, a diktatúra legkeményebb évtizedében, a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójaként próbálta menteni a menthetőt, az egyre keményedő cenzúra és a társulat valamint a közönség elvárásai között olyan törékeny egyensúlyhelyzetet alakítva ki, amelyet felemelt fővel lehetett vállalni.
De a szovátai származású Dali Sándorban és a zágoni születésű Domokos Gézában akadt még jónéhány közös emberi vonás és a legfontosabb talán a közvetlenségük, az emberszeretetük, ahogyan bárhol, bármikor, bárkivel szóba álltak. Akár ismerős, akár ismeretlen találkozott velük, azonnal megérezte – ahogyan a pszichológusok mondanák – a belőlük kisugárzó empátiát, a mások sorsa, munkája, családja, gondjai iránt valóban érdeklődő és segítőkész embert.
2007-ben, halálának évében, Domokos Gézát többféle bajjal többször is kórházba utalták Brassóban, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, és úgy hozta a sors, hogy néhány nappal halála előtt, az akkor hetvenkilenc éves, már nagybeteg írót együtt vittük haza a sepsiszentgyörgyi megyei kórházból az akkor hetvenhét éves Dali Sándorral. Nem mentővel, nem valamiféle hiper-szuper autócsodával, amellyel a piacgazdaság hamar megtöltötte Romániát és a Székelyföldet, hanem egy ócska, régi, rozsdás, minden porcikájában reszkető Daciával, amelyet Dali vezetett, és ahogyan ott szorongtam mellette, elgondoltam: lámcsak itt ülök az előttem járó erdélyi magyar értelmiségi nemzedék két kiváló képviselőjével, akik oly sok mindent megértek, akik oly sok társuknak segítettek, akik egy közösség szószólójaként nem egyszer tették kockára saját sorsukat és most, immár a nyolcvan felé, már csak egymásra támaszkodhatnak az idő és a betegség kérlelhetetlensége előtt. Ma is érzem azt a szívszorító szomorúságot, azt a fullasztó fájdalmat, a tehetetlenségnek azt a gúzsbakötő érzését, amely ott, az autóban, olyannyira rámtelepedett, hogy napokon át nem tudtam tőle szabadulni.
Három év különbséggel ugyan, de mindkettőjüket a sepsiszentgyörgyi színház előcsarnokában ravatalozták fel és azt hiszem, szavakon innen és túl, mindketten hagytak az utókornak egy rendkívül fontos üzenetet: az erdélyi magyarságnak mindig olyan vezetőkre van szüksége, akik nem parancsszavakkal, nem saját felsőbbrendűségüktől eltelve irányítanak valahonnan a politika magasságából, hanem mellettük, velük élve, együtt gondolkodva hozzák meg az önálló és bölcs döntéseiket. A személyes alliteráción túl voltaképpen így választva szét a két D betűt: a demokráciát a demagógiától.